Epilógus

2015. október

Fáradtan dőltem hátra a kanapén, majd felhúztam a lábaimat és megtámasztottam a térdeimen a fejemet. Mosollyal az arcomon néztem az udvar irányába, ahol Louis, Lina és a kis Daniel játszott. Számomra még mindig hihetetlen, hogy ők hárman a családomhoz tartoznak. Néhány éve még teljes szívemből gyűlöltem Louis-t, mára pedig a férjem és két csodálatos gyermekem született tőle.
 - Kincsem, minden rendben? - ült le mellém anya, majd megsimogatta a hátamat.
 - Persze! - mosolyogtam rá. - Csak gondolkoztam... Sűrű volt ez a néhány év!
 - Az biztos. - bólogatott egyetértően.
Az elmúlt két évben fenekestül felfordult az életünk az esküvő után. A kis Daniel születése pedig a második legboldogabb pillanat volt az életünkben. A fiúk és a lányok is mindenben mellettünk álltak, úgy ahogy a Directionerek is. Természetesen akadtak rosszmájú fanok is, de már megedződtem annyira, hogy nem veszem komolyan az ilyeneket.
Harry az évek folyamán sem változott meg, ugyanolyan nőcsábász, mint volt. De bármit kérhettem tőle, mindig jött és a keresztgyerekeit sajátjaiként szereti.
Niall szintén a szinglik táborát erősíti, de ő már ráállt az igazi keresésére. A napokban ismert meg egy nagyon kedves lányt, hát drukkolok nekik.
Liam és Sophia útjai sajnos az évek alatt elváltak, de mai napig barátok.
Daniel még mindig a legjobb barátnőm, de a megfeszített munkatempó miatt egyre ritkábban látjuk egymást, ami nagyon fáj, de elfogadom. Már nem vagyunk gyerekek, akik minden pillanatban együtt vannak.
Lina az évek folyamán kész kis hercegnővé fejlődött. Külsőre egyre jobban hasonlít rám, de a belső tulajdonságait tekintve le se tagadhatja, hogy Louis az apukája.
Daniel a világ legtündéribb kisfiúja. Nagyon nyugodt és csendes baba volt, amin mindenki meglepődött, ugyanis egyikünk se az a nyugodt típus. De ez mára már meg sem látszik, ugyanolyan eleven és rosszcsont, mint az apukája. Külsőre és belsőre is tiszta Boo Bear.
Louis-t szándékosan hagytam utoljára. Nélküle elképzelhetetlen lenne az élet. Folyamatosan poénkodik, és rosszabb, mint a két kisgyerek együttvéve. De én így szeretem őt, ő a tökéletes társ a számomra...
 - Na irány kezet mosni! - csukta be maga után Tommo az ajtót, majd elküldte a gyerekeket a fürdőbe.
 - Ez gyors volt. - nevettem fel mikor mögém lépett és egy puszit nyomott az arcomra. - Öregszel életem!
 - Én nem. - emelte fel védekezően a kezeit. - Csak anyával is kell játszani! - suttogta a fülembe, mire éreztem, ahogy az arcom paradicsom színűre változik. - Gyere! - fogta meg a kezem, majd elkezdett húzni a hátsóajtó felé.
- Hova megyünk? - kérdeztem nevetve.
- Szerinted? - emelte rám égszínkék szemeit.
Nevetve álltam meg mellette, miközben felnéztem a hatalmas fára. A fán még mindig ott állt a faház, amit gyerekkorunkban építettünk.
Louis illedelmesen maga elé engedett, majd felmásztam a létrán és kinyitottam az ajtót. Mikor felértünk álmélkodva néztem körbe, ugyanis a hely nem úgy nézett ki, mint amit évekkel ezelőtt használtak. A kanapén szív alakú párnák voltak felsorakoztatva, a földön pedig pléd volt leterítve. Az asztalon több száz szálas rózsacsokor állt, mellette pedig kis tálban eper, tejszínhab, csoki illetve bor és pezsgő.
Mosolyogva néztem fel Louis-ra, aki a derekamat átölelve állt és kíváncsian várta a reakciómat.
 - Tetszik? - kérdezte egy csibészes mosoly kíséretében.
 - Igen! - motyogtam, miközben egy puszit nyomtam az ajkaira. - De miért? - kérdeztem, ugyanis hiába kutattam az emlékeim között, de egy jeles nap sem jutott az eszembe.
 - Ma pontosan öt éve, hogy közelebb kerültünk egymáshoz! - mondta, miközben minden egyes szó után megpuszilta a nyakamat, kezeivel pedig a pólómat tűrte feljebb.
 - De mi lesz a kicsikkel? - tettem a mellkasára a kezeimet.
 - Anyáék vigyáznak rájuk.... - suttogta a nyakamba.
 - De mi van, ha meghallanak minket? - kérdeztem, mire rám emelte vágytól elsötétült szemeit.
 - Nem fog senki se meghallani minket! Ne aggódj, ne gondolkozz, csak élvezz! - mondta, majd fenekem alá nyúlt és felemelt, én pedig a dereka köré fontam a lábaimat. - Szeretlek! - suttogta, majd ledöntött a kanapéra.
 - Szeretlek! - suttogtam, majd a pólójánál fogva közelebb húztam magamhoz.
Nos, ez lenne a mi történetünk. Ez lenne az a tökéletes hiba, amit 2010 októberében elkövettem!