Chapter 3 Part 3

Halihó! Elérkezett a nyár legutolsó napja :( Holnap suli, ami sok szempontból jó és sok szempontból rossz :) Már alig várom, hogy találkozhassak olyan barátokkal, akikkel nyáron nem volt lehetőségem, de biztos Ti is így vagytok vele! Személy szerint rettegek a tizediktől, de ez nem gátol meg az írásban! :) 

Ugyanúgy vasárnaponként fognak érkezni a részek! :) És rettentően hálás vagyok a múlthéti teljesítményekkel... Több mint kétszáz oldalmegjelenítés, 1 feliratkozó, 1 komment és a pipák... Köszönöm szépen csajok! Remélem ez most sem fog változni! :) Na, nem is húzom tovább a szót, jó olvasást!!!

xoxo Lora D.

2012. december 06.

Really Don't Care

Hosszú percekig sétáltunk némán, a gondolatainkba merülve. Túlságosan is sok minden volt, amit mondanom kellett neki, nem is tudtam, hogy hol kellene kezdenem. Nem zúdíthattam rá mindent, nem mondhattam ki kerek perec, hogy van egy lánya! Ahhoz túl gyáva voltam, túlságosan is féltem a reakciójától!
 - Sajnálom! - suttogta, miközben felültünk a parkbeli egyik pad támlájára.
 - Hm? - néztem rá értetlenül, ugyanis csak a szó végét értettem.
 - Sajnálom! - ismételte meg egy kicsit hangosabban, ami a sötét, kihalt parkban elég kísértetiesen hangzott.
 - Jó, nem akarok erről beszélni! - fordultam felé kicsit ingerülten, mire felkapta a fejét. - Inkább arra lennék kíváncsi, hogy miért tűntél el?
 - Mert el kellett mennem! - mondta halkan. - De tudod, mikor visszajöttem te már sehol se voltál... Kérdeztem anyát, nem tudta. Kérdeztem a szüleidet, nem mondták.
 - El kellett mennem! - ismételtem meg a mondatát.
 - Pfff ... - 'mondta'.
 - Tudod, több okom lenne így reagálni! - emeltem fel egy kicsit a hangom. - Folyton hívogattalak, de érdekes módon nem vetted fel a mobilt! Utána számtalan SMS-t írtam, de arra sem voltál hajlandó válaszolni! - akadtam ki. - Sok dolgot el kellett volna mondanom! - sóhajtottam, miközben egyik kezemmel idegesen beletúrtam a hajamba.
 - Most itt vagyok, mondjad. - hangja ingerült volt, de tekintete nyugodtságot tükrözött.
 - Már nem fontos! - zártam le a témát.
 - Akkor miért vagy ennyire kiakadva? - vonta fel a szemöldökét.
 - Mert kurvára nem fogom fel, hogy mit akarsz tőlem több, mint két év után! - vágtam a fejéhez a szavakat. - Minek jöttél vissza az életembe? Tökéletesen megvoltam nélküled is!
 - Basszus Carly! Rohadtul fontos vagy nekem! - akadt ki ő is. - Hibáztam, beismerem!
 - Fontos vagyok? Ch... - álltam fel, így egy magasságba kerültem vele. - Elmondom neked drága Louis, hogy a húgodnak és a családodnak is fontos vagy! Lottie elég szép mesét mondott...
 - Ehhez nincs semmi közöd!
 - Igen? - vontam fel a szemöldököm. - Erről majd akkor beszéljünk, ha a húgod Téged és nem Engem fog felhívni az éjszaka közepén, zokogva, hogy hiányzol neki! El se tudod képzelni, hogy hány olyan éjszaka volt, hogy azt kívántam bárcsak sose történt volna meg az az este, mert akkor itt lehetnék mellette! - érzetem, ahogy a sós könnyeim elkezdenek lassan folyni.
 - El se kellett volna menned! Senki sem kényszerített arra, hogy elköltözz! - mondta nyugodtan, amitől még jobban ideges lettem. - És azt az estét szerintem nem kellene a számlámra írnod, te is ugyanannyira hibás vagy benne!
 - Igen, tudom! Csak kettőnk között az a különbség, hogy Te menekültél, én meg nem!
 - Nem menekültem! - mondta komolyan. - Tudtad nagyon jól, hogy voltak más kötelezettségeim is, vissza kellett mennem! - mondta ismét, a "kellett" szót jobban kihangsúlyozva. - Kész voltam miattad ott hagyni az X-factor-t, kész voltam miattad feladni mindent! Tudod nagyon jól, hogy mennyire szenvedtem attól, hogy nem voltál mellettem! - emelte rám tengerkék szemeit, amikben fájdalom tükröződött. - Csak mire visszajöttem, addigra már sehol sem voltál! Ezért visszamentem és próbáltalak elfelejteni, ahogy azt Te is tetted!
 - Nem, nagyon tévedsz! - ráztam meg a fejem. - Azóta is, minden áldott nap szembesülök azzal a ténnyel, hogy a világon vagy! Bármennyire akarlak, nem tudlak elfelejteni, mert van valaki aki emlékeztet arra, hogy létezel! - böktem a mellkasára. - És tudod, ez a valaki nagyon kíváncsi az apjára! Csak sajnos apuci elfelejtette anyucit! - vágtam a fejéhez a dolgokat.
Egyszerűen nem gondolkodtam, minden egyes szó önálló életre kelve csúszott ki a számon, nem kis megdöbbenést okozva ezzel Louis-nak. Némán, tátott szájjal, a semmibe bámulva ült a pad tetején, miközben én idegesen járkáltam fel-alá előtte. Fújtatva túrtam újra és újra a hajamba és az alsó ajkamat már-már szétrágtam.
Pár perc elteltével Louis lassan elkezdett valami életjelet adni, ami engem megállásra késztetett. Ő is felállt, én pedig megálltam előtte néhány lépésre, így az a fél fejnyi magasságkülönbség nem tűnt olyan soknak.
Hát a magasság az sosem volt az erősségem, főleg nem Lou-val szemben, akinek a legjobb esetben is csak a válláig érek.
Emlékszem, hogy régen mindenki a köztünk lévő különbségek miatt mondta azt, hogy mennyire jó barátok vagyunk, kiegészítjük egymást. Louis barna hajú, én meg szőke. Ő magas, én pedig alacsony. Ő humoros, gyerek-lélek, én inkább komoly vagyok. Szinte minden tulajdonságunk eltérő, kivéve egyet, a szemeinket.
 - Az...az... apjára? - kérdezte dadogva, miután felébredt a kábulatból.
 - Igen! - sóhajtottam. - Van egy lányod!
 - Ez nem lehet... - suttogta. - Nekem nincs gyerekem! Ez hülyeség! Ő biztos nem az enyém! - magyarázta be magának a dolgokat, amivel nálam betelt az a bizonyos pohár.
 - Szóval szerinted hazudok? - fontam keresztbe a karjaimat a mellkasomon. - Ennyit ér számodra majdnem 20 éves barátság? - folytak a könnyeim, amiket igyekeztem letörölni. - De tudod mit, akkor nincs gyereked! Nincs semmi közöd a lányomhoz és hozzám! - fordultam sarkon. - És felejts el minket ÖRÖKRE! - kiabáltam neki sírva, majd elrohantam.

A könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, amik aztán foltokat hagytak a szürke kabátomon.
Hazáig csak futottam, ami magassarkúban kész kihívás volt, de nem foglalkoztam vele. Minél előbb haza akartam érni, minél előbb a kislányom mellett akartam lenni...
Mikor hazaértem, becsuktam magam mögött a bejárati ajtót és lerogytam a földre. A térdeimet felhúztam, amiket aztán átöleltem a karjaimmal és rájuk hajtottam a fejem.
Ennél nagyobbat még életemben nem csalódtam emberben, mint néhány perc alatt Louis-ban. Megbíztam benne, de ehelyett hazugnak tart!
Abban a pillanatban megfogadtam magamnak, hogy soha, de soha többet nem fogok rá gondolni! Soha nem fogok vele találkozni! És a legfontosabb: El fogom Őt örökre felejteni!

Chapter 3 Part 2

Sziasztok! Tőlem egyáltalán nem megszokott módon írok néhány sort a rész előtt! Ez igazából köszönet nyilvánítás... Szóval rettentően hálás vagyok a több, mint 600 oldalmegjelenítésért és a 4 feliratkozásért, illetve a pipákért és a néhány kommentért! Nagyon, de nagyon köszönöm mindenkinek és remélem gyarapodni fog minden! Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást a 3. fejezet 2. részéhez! :) 

xoxo Lora D. 

2012. december 06.

Lay Me Down

Este kilenc óra környékén Lina ásítozva, szemét dörzsölgetve jött be apával együtt az udvarról. Anyával mosolyogva néztünk végig a két, koszos, fáradt gyereken. Lassan odasétáltunk hozzájuk, majd Linát felkaptam az ölembe és elindultam vele az emeletre. Anya gyorsan váltott néhány szót apával, majd követett.
Linát ketten megfürdettük, aztán lefektettük aludni. Pár pillanat és fél cumisüveg tej után már az igazak álmát aludta.
Percekig csak csodáltam tökéletes, gondtól mentes arcát, aztán anya simogatását éreztem a hátamon. Felpillantottam rá, mire fejével a folyosó felé intett. Lassan felálltam a kicsi lányom mellől, majd követtem.
 - Mondjad! - suttogtam, miközben résnyire becsuktam az ajtót.
 - Jobb lenne lent megbeszélni. - mutatott a lépcső felé.
Bólintottam, majd miután ellenőriztem Lina biztonságát lementem anya után a nappaliba. A kanapén ült, apa pedig éppen érkezésemkor tette le elé a gőzölgő kamilla teát. Úgy látszik ez a szokása sem változik, minden este egy bögre, forró kamilla tea, amit apa készít el.
A lépcső, majd a parketta halk nyikorgására felém kapták a fejüket és egy halvány mosolyt küldtek felém. Elég jól ismerem a szüleimet ahhoz, hogy tudjam, most valami komoly és fontos témáról akarnak beszélni.
 - Mondjátok! - ültem le a fotelba. Először egymásra néztek, majd apa belekezdett a mondandójába.
 - Arról van szó, hogy ma keresett téged Louis. Még kora délután jött át, hogy beszélni szeretne veled. - mondta apa. - Megkért arra, hogy szóljak, hogy majd menj át ha megérkezel.
 - Azt lesheti! - mondtam kissé flegmán, amit a szüleim nem díjaztak. - Bocsánat! - kértem automatikus elnézést.
 - Carly! - nézett rám komolyan anya. - Louis a lányod apja! Tudom, hogy nem ezt várnád tőlünk, legfőképpen nem ma, de ha nem mész át, én fogom áthívni! Joga van tudni a lánya létezéséről! Te magad mondtad, hogy Lina is kíváncsi rá!

 - Tudom... - motyogtam halkan. 

 - Akkor meg? - csatlakozott apa is. - Arra neveltünk anyáddal, hogy vállald a tetteid után a következményeket, nem? - kérdezte, mire bólintottam. - Na látod! 

 - Nem azt mondjuk, hogy ebben a pillanatban mond el neki az igazat, de minél előbb legyen meg az a beszélgetés! - folytatta ismét anya. - Tudjuk nagyon jól, hogy fiatalok vagytok és nem csak a te hibád, ami történt, de most neked kell lépned! Igen, Louis elrontotta, tovább lépett, neked is ezt kellene! Csak ne feledkezz meg arról, hogy van egy közös gyereketek, akinek szüksége van a szüleire! Harry nem pótolhatja egy életen át az apját! 

 - Tudom, tudom, hogy elrontottam! Felfogtam az egészet! - álltam fel. - Tudom, hogy el kell neki mondanom az igazat, de egyszerűen félek! Félek, attól, hogy nem fog foglalkozni a lányával. Félek attól, hogy Lina hogyan fog rám tekinteni nagyobb korában emiatt. Félek attól, hogy nem leszek jó anya! - az utolsó mondatot már sóhajtva mondtam. 

Anyáék lassan felálltak a helyükről, majd elém léptek és mindketten egy szoros, szülői ölelésben részesítettek, ami már nagyon hiányzott és jól esett. Percekig öleltem a szüleimet, majd letöröltem az időközben eleredt könnyeimet és elindultam az emelet felé. 

 - Hova mész? - kérdezte apa. 

 - Öltözni, beszélek Lou-val... - motyogtam magam elé bámulva. - Anya, felhívnád Jay-t, hogy Louis ébren van-e még? - pillantottam anyára.

 - Persze! - mondta, majd a telefonját elővéve tárcsázta is a barátnőjét. 

A beszélgetést már nem vártam meg, hanem felmentem a régi szobámhoz tartozó gardróbba és felvettem egy kényelmes összeállítást.  

Egy sima farmerre, egy testhez simuló fekete felsőre, egy szürke bokacsizmára és egy szintén szürke szövetkabátra esett a választásom. 

A zsebembe elpakoltam a telefonomat és egy 10-es csomag zsebkendőt, majd lesétáltam anyuékhoz a nappaliba. 

A kanapén összebújva figyelték a televíziót. Rettentően aranyosak voltak. Úgy viselkednek mai napig, mintha friss házasok lennének, pedig már lassan 23 éve boldogítják egymást. 

 - Beszéltél Jay-el? - kérdeztem anyától. 

 - Igen, Louis ébren van, de nem tudja, hogy mész! - mosolygott rám anya. 

 - Köszi! - motyogtam. - Ha valami baj lenne, akkor hívjatok és rohanok haza! Félóránként nézzetek rá, nehogy leessen az ágyról! Az éjjeli szekrényre tettem egy friss adag teát, ha netán kellene! 

 - Nyugi, érzed jól magad! - álltak fel a kanapéról. - Nem kell semmit sem magyaráznod, valahogy téged is felneveltünk! - mosolygott kedvesen apa. 

 - Jó, tudom, csak aggódom! - sóhajtottam, miközben a kilincsre tettem a kezem. - Majd jövök! 

 - Rendben! - szólt utánam anya. - Érezzétek jól magatokat! 

Azt a pár métert - ami a két ház között van - remegve tettem meg. Rengeteg érzés kavargott bennem, de talán a legerősebb a félelem volt. Féltem! Féltem a viszontlátástól. Féltem a változástól. Féltem mindentől, de leginkább a találkozástól! 

Percekig csak toporogtam a szép, karácsonyi díszekkel ellátott fehér ajtó előtt. Számtalanszor lejátszottam magam előtt a találkozásunkat, de valahogy mindig más volt a végeredmény... Valahogy mindig másképp alakultak a dolgok...

Remegő kézzel nyúltam a csengő felé, majd megnyomtam az apró gombot. Egy hangos csengőszót hallatott, majd sietős léptek közeledtek az ajtó felé. 

A szívem a torkomban dobogott, a testem reszketett, a tenyereim izzadtak. Az összes idegesség tünet egyszerre mutatkozott meg rajtam. 

A bejárati ajtó pillanatokon belül kinyílt, ami mögött rég nem látott barátom állt. Meglepődve nézett rám, mondjuk én is ugyanígy reagáltam. Rengeteget változott ebben a két évben. Kisfiús arcvonásai helyett megjelentek a férfias markerek. Hosszabb haját levágatta. Két oldalt egy kicsit felnyíratta, középső része pedig kuszán, de mégis szépen meredezett az ég felé. 

 - Carly! - mondta csodálkozva. 

 - Szia Louis! - mondtam, miközben zsebre dugtam a kezeimet. - Beszélhetnénk? - kérdeztem, miközben felnéztem rá. 

 - Persze! - mondta. - Gyere be! - állt arrébb, helyet adva maga mellett. 

 - Öhm... nem a legjobb ötlet! Jobb lenne négyszemközt! - dadogtam. 

 - Oké, akkor egy pillanat! - mondta gyorsan, majd elment öltözni. 

Louis távozása után hangos sikoltozásra lettem figyelmes. Pár pillanat múlva a hanghoz kép is társult. Louis legidősebb húga, Lotti pizsamában és mamuszban futott felém, majd a nyakamba vetette magát. 

 - Úristen! Úristen! Úristen! - hajtogatta kiabálva. - El se hiszem, hogy itt vagy! 

 - Hé, nyugi! - toltam el egy kicsit magamtól. - Hiányoztál Lott! - mosolyogtam rá kedvesen. 

 - Te is nekem Car! - ölelt megint magához. - Nem jössz be? - kérdezte Ő is.
 - Nem köszi! - ráztam meg a fejem, amire csalódott arcot vágott. - Beszédem van a drága bátyáddal... - sóhajtottam.
 - Azt jól teszed! Egész nap siránkozott, hogy nem vagy itt. - csukta be maga mögött az ajtót. - Remélem észhez tudod téríteni!
 - Miért? - kérdeztem csodálkozva, miközben leültünk a teraszon lévő egyik padra.
 - Teljesen elment neki az esze! Alig jár haza, és már nincs meg közöttünk az a régi testvéri kötelék... - mondta szomorúan. - Megértem, hogy felnőtt ember és ezer fontosabb dolga van most, de hiányzik!
 - Miért nem próbálsz meg beszélni vele erről? - öleltem magamhoz. - Louis nagyon szeret téged, csak rá kellene ébresztened, hogy kicsit figyeljen rátok.
 - Ez sajnos nem olyan egyszerű. - túrt bele dús, szőke hajába. - Mióta ott van neki a mostani barátnője, azóta nincs más, csak ő. Azt csodálom, hogy nélküle jött haza...
 - Majd csak észhez tér. - motyogtam. - De azért megpróbálok vele beszélni!
 - Köszönöm! - felelte hálásan, miközben felállt és a nyíló ajtóra nézett. - Örülök, hogy visszajöttél! - ölelt meg újra, majd visszament a házba.
A Lotti-val töltött néhány perc ráébresztett arra, hogy mennyire hiányzik a régi életem és a régi barátaim.
Emlékszem, hogy néhány éve mennyit vigyáztunk Lou kisebb tesóira. Lottie már akkor is érettebb volt a koránál és jobban szeretett velünk lenni, mint az osztálytársaival. Mindig is jobban kötődött hozzánk, mint mondjuk az apjához vagy néha-néha az anyukájához. Sokkal több volt a kapcsolatunk, mint barátság, inkább már testvériség.
 - Mehetünk? - kérdezte Louis, kiszakítva a gondolataimból.
 - Aha! - álltam fel és elrejtettem a zsebeimbe a kezeimet a hideg elől.

Chapter 3 Part 1

2012. december 06.

Birthday

Életem legrosszabb születésnapja! Bárcsak visszacsinálhatnék mindent! Bárcsak sose léptem volna ki a lakásból! Bárcsak sose ismertem volna meg Őt!
Lina éppen a szokásos délutáni alvását tartotta, amikor kopogást hallottam. Tudtam, hogy Harry az, hiszen csak Ő szokott kopogni.
Gyorsan letettem a kezemből a tiszta, frissen vasalt ruhakupacot és futottam ajtót nyitni. A sejtésem beigazolódott, göndör barátom állt az ajtó túloldalán. A szokásos fekete nadrágot viselte, bakanccsal és pufidzsekivel, aminek nyak részénél kikandikált az inge. Fején sapka volt, de néhány göndör fürt kuszán lógott ki a fejfedő alól.
 - Szia! - köszöntem boldogan, miközben arrébb álltam és beengedtem az előszobába.
 - Szia Carly! - nyomott egy puszit az arcomra, majd levette a cipőjét és a kabátját, amiket eltettem. - Hogy vagy?
 - Köszi jól! - válaszoltam tömören. - Meg fáradtan, de az már más kérdés... - motyogtam egy sóhajtással egybekötve. - Lassan indulunk haza, úgyhogy sok a pakolni való, meg anyuék is folyton telefonálnak, hogy mikor érünk oda.
 - Akkor még éppen időben jöttem! - mondta, majd elővett a zsebéből egy díszdobozt és felém nyújtotta. - Boldog szülinapot te vén csont!
- Köszönöm! - mondtam meghatottan és elvettem tőle a fekete bársonydobozt.
Lassan felpattintottam a doboz zárját és felnyitottam a fedelét. Mikor megláttam a benne rejtőző medált, elállt a lélegzetem. Egyszerűen gyönyörű volt, ahogy megcsillant a felületén az ablakon beszűrődő napfény. A látványtól a szám elé kaptam az egyik kezem és kikerekedett szemekkel a bongyor srácra néztem. Arcán ott ült a rá jellemző mosoly, miközben alsó ajkát harapdálta. Zöld íriszeivel az arcomat vizsgálta.
 - Tetszik? - kérdezte néhány percnyi csend után.
 - Ez...ez meseszép. - dadogtam. - Köszönöm! - ugrottam a nyakába.
Kezeimet szorosan nyaka köré fontam és arcomat a vállába fúrtam. Ő pedig kezeivel magához húzott.
A meghitt pillanat nem tartott tovább 2-3 percnél, ugyanis Lina szobája felől hangokat hallottunk. Ami azt jelentette, hogy felkelt az edés, kicsi lányom.
Gyorsan kibontakoztam Harry öleléséből, majd a lépcsőn felrohantam és benyitottam Lina szobájába.
Automatikusan mosoly terült szét az arcomon, mikor megláttam. Az ágyán ült és a plüss répájával játszott.
 - Hát felkeltél? - guggoltam le elé. - Jó sokat aludtál. - simogattam meg álmos arcát. - Van egy meglepetésem. - mondtam, mire felkapta a fejét.
 - Mi az? - kérdezte kíváncsian, miközben hozzám mászott.
 - Egy pusziért elmondom! - mondatom után egy nagy, cuppanós puszit nyomott az arcomra.
Szorosan karjaimba zártam, majd elindultam vele a nappali felé, ahol Harry tartózkodott. Lina mikor meglátta, hőn szeretett keresztapukáját, elkezdett ugrálni az ölemben. Harry vigyorogva, kitárt karokkal közeledett felénk, majd Linát átvette és szorosan ölelésébe zárta.
Már lassan egy hónapja találkoztak, úgyhogy inkább magukra is hagytam őket. Ilyenkor csak Harry és Lina van, nem létezik számukra más.

Míg a "két" gyerek a nappaliban játszott, addig előkotortam a bőröndöket a szekrény aljából és néhány napi ruhát elcsomagoltam. Plusz anya és apa karácsonyi ajándékát. Anya egy szép karkötőt fog kapni, apa pedig egy híres, régi bort. Apa ajándékán rengeteget gondolkoztam, de szerencsére eszembe jutott, hogy gyűjti a ritka italokat, úgyhogy egy kis segítséggel, de sikerült neki megszereznem egy 1841-es vörös bort.
Miután kész lettem a pakolással, kikészítettem Lina ruháját, majd felöltöztem. Hajamat szoros lófarokba kötöttem, a kiálló tincseket hullámcsattal tűztem el. Sminkként alapozót használtam csak. Az öltözékem pedig egy sima farmerből, szürkés pólóból, fehér pulcsiból és kék csizmából állt, ami tökéletesen illett a kék kabátomhoz.
A lépcsőn lefele menet előkotortam a telefonomat, majd feloldottam a zárat és tárcsáztam anya számát. Három csengés után felvette.
 - Igen? - szólt bele a telefonba.
 - Szia Anya! - köszöntem boldogan.
 - Áhh szia! - hallatszott a hangján, hogy mosolyog.
 - Azt akartam mondani, hogy ha minden jól megy, akkor 6-7 óra környékén ott leszünk! - mondtam.
 - Oké! Addigra remélhetőleg hazaérek! - sóhajtott. - De apád otthon lesz!
 - Jó, akkor majd megyünk! Kevés munkát! Szia!
 - Szia! Szeretlek!
 - Én is!
A nappaliba érve elmosolyodtam. Harry a földön ült, Lina pedig az ölébe. Hazz éppen fényképeket mutatott a kislánynak, aki csak úgy falta a neveket, szavakat. A kicsi lány boldogan mosolygott, mikor észrevette a képeken a keresztapukáját, vagy éppen olyan személyt, akit ismert.
Lassan hozzájuk sétáltam és leültem Harry jobb oldalára. Mindketten rám néztek, majd mosolyogva vontak be a fotók nézegetésébe. Néhány fényképen elmosolyodtam, néhánynál pedig meredten bámultam magam elé.
 - Harry, ő kicsoda? - kérdezte Lina, az apjára mutatva.
Abban a pillanatban köpni-nyelni nem tudtam, és az sem segített, hogy Harry is tanácstalanul nézett rám. Lina pedig kapkodta kettőnk között a fejét.
Tudtam, hogy ennek el jön az ideje, de nem azt vártam, hogy most. Arra számítottam, hogy egy-két év múlva felteszi a kérdést, hogy hol az apukája... Akkor már megértené, hogy mi is történt, hogy a Mama meg a Papa nincsenek jóban egymással. De ehhez még túl kicsi...
Lehunytam a szemeimet és sóhajtottam párat.
 - Tudod Kincsem! Ő az apukád! - mondtam ki gyorsan.
 - Apa? - kérdezett vissza. - Ő hol van?
 - Tudod, neki is az a munkája, mint Harry-nek, csak ő most nem tudott eljönni hozzád. - magyaráztam a lehető legérthetőbben és legkíméletesebben. - Nagyon sok dolga van.
 - Ohh... - szontyolodott el. - Mi miért nem megyünk el hozzá?
 - Mert most a Nagyiékhoz kell mennünk, megígértük nekik és már várnak minket! De megígérem, hogy majd egyszer Harry elvihet hozzá, rendben? - pillantottam mindkettejükre.
 - Igen! - vágta rá egyből Lina, majd újra a képeket kezdte tanulmányozni.
Sóhajtva dőltem neki a kanapénak, majd Harry-re pillantottam, aki aggódva kémlelte az arcomat. Mire csak megráztam a fejem, jelezvén, hogy nincs semmi bajom.
 - Kérlek, ne nézz így! - mondtam pár másodperc múlva.
 - Tudod nagyon jól, hogy ezt nem így kellett volna! - mondta szigorúan. - Nem fogja elfelejteni az ígéretedet!
 - Tudom! - mondtam egy sóhajtással kísérve.
 - Beszélned kell Louis-val! Tudnia kell, hogy van egy lánya!
Duzzogva álltam fel és indultam el a konyha felé. Harry tekintete lyukat égetett a hátamba, de nem foglalkoztam vele. A lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van, de túl gyáva voltam, ahhoz, hogy még magamnak is bevalljam. Túlságosan is félek Louis elé állni, azzal, hogy van egy lánya, aki már lassan két éves lesz. Tudom, hogy joga van tudni erről az egészről és Linának is joga van vele találkozni.
Igaza van a bongyornak, beszélnem kell Louis-val...

Chapter 2

2012. szeptember 30.

I Will Never Let You Down

Annyira gyorsan telik az idő, főleg, ha egész nap egy kisgyerek leköti az ember figyelmét és energiáját. Mostanában a napok, hetek, hónapok és már lassan az évek is egy szempillantásnak tűnnek...
2010 óta rengeteg dolog történt, de kevés közülük igazán említésre méltó.
Talán a legfontosabbat meg tudom nevezni. A kislányom születését! 2011. június 30-a óta érzem azt, hogy végre teljes lett az életem. Caroline Louise Tomlinson betölti bennem azt az űrt, amit az apja okozott a távozásával.

A kis Lina belső tulajdonságaiban teljesen az apjára hasonlít, külsőben pedig inkább rám. Tejföl szőke haja rakoncátlanul omladozik kicsi vállaira, kék szemecskéiben pedig korára nem jellemző értelem tükröződik. Makacsságában is rám hasonlít, de olyan mosolygós és vidám természetű, mint Louis. Másfél évesen már elég nagy humorérzékkel rendelkezik, és persze bájával egyből levezi az embert a lábáról. És talán a "legfontosabb", él-hal a sárgarépáért, amit szintén az apjától örökölt, ugyanis én nyersen ki nem állhatom a narancssárga zöldséget.
 - Hé, most meg vagy! - kaptam a semmiből előtűnő kis kéz után.
 - Szia Mami! - köszönt mosolyogva, miközben felmászott az ölembe és fejét a mellkasomhoz nyomta.
 - Szia Kincsem! - nyomtam egy lágy puszit a buksijára, majd felálltam a kanapéról és az előszoba felé vettem az irányt. - Szia Harry! - nyomtam göndör barátom arcára is egy puszit.
 - Szia Carly! - üdvözölt ő is.
 - Nagyon lefárasztott? - kérdeztem a bongyort, miközben a konyha felé tereltem a két gyereket. - Mit kérsz Lina, tejet vagy teát?
 - Tejet! - vágta rá egyből, aztán megindult a nappali felé játszani.
 - Nem, egyáltalán nem fárasztott le... - támaszkodott neki Harry a pultnak, majd ásított egy hatalmasat. - Van kávéd?
 - A szokásos helyén megtalálod. - feleltem készségesen, majd megsimogattam a vállát és kivittem Linának a beígért tejet. - Tessék Édesem! - nyújtottam neki a cumisüveget.
 - Köszi! - mosolygott, majd elvette és befészkelte magát az ölembe. - Harry bácsi még itt van?
 - Még igen. Csak most szomjas, de ne aggódj, köszönés nélkül nem megy el. - mondtam halkan, aztán ringatni kezdtem. - Most pedig ideje aludni!
Lina pillanatok alatt megitta a tejet, majd lassan az álmok országába merült.
Hosszú perceken keresztül csodáltam apró, tökéletes arcocskáját, miközben a gondolatimba merültem.
Mennyire örülök neki, hogy Harry itt van nekünk, Lina úgy szereti, mintha az apukája lenne és ez fordítva is igaz.
Emlékszem a megismerkedésünk pillanatára, olyan, mintha tegnap történt volna.
 - Jaj, ne haragudj! - mondtam, miután nekimentem valakinek. 
 - Nincs semmi gond! - felelte az "áldozatom". - Te jól vagy? - kérdezte aggódva. 
Ekkor pillantottam rá. Barna, göndör fürtjei tökéletesen keretezték az arcát, világoszöld szeme pedig úgy csillogott, akár a Nap. Mikor mosolygott, megjelentek a szája sarkában az apró gödröcskék, amik még kisfiúsabbá tették. És valahonnan ismerősnek tűnt. 
 - Igen, jól vagyok. - feleltem, majd egy zsebkendő után kezdtem kutakodni a táskámban. - Tessék! - nyújtottam felé a fehér, illatos papírt. 
 - Köszi! - vette el, majd törölgetni kezdte a felsőjén a hatalmas foltot, amit az imént okoztam. - Te Carly vagy, igaz? Louis barátja... - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. 
 - Valami olyasmi! - vágtam rá gyorsan. - Nem igazán vagyunk már jóban. Te vagy Harry? 
 - Igen! - mosolygott még mindig. - Meg hívhatlak egy kávéra? - kérdezte kedvesen. 
 - Az lenne az illendő, ha én hívnálak meg, hisz miattam lett foltos a felsőd... - feleltem. 
 - Háát... ha úgy nézzük, akkor én mentem neked! Így miattam ment kárba a kávéd. - mindketten felnevetünk, majd megvonom a vállam. 
 - Jó, ha ennyire szeretnéd, akkor legyen. Karamellás kávét kérek! 
 - Máris Hölgyem! - kissé meghajolt, mintha a múlt század elején lennénk. Halkan felnevettem a gesztusom, majd elment. 
Míg Harry elment az italokért, addig leültem az egyik, eldugottabb asztalhoz és hátradőltem a széken. 
 - Tessék! - tette le elém pár perc múlva a kért kávémat. - Nem is gondoltam volna, hogy Lou-n kívül más is szereti a karamellás kávét... - mondta, miközben helyet foglalt a szemben lévő székben. 
 - Tőlem vette át. - feleltem tömören. 
 - Már világos. - mosolyodott el halványan. - Hogy-hogy nem vagytok mostanában olyan jóban? Régen minden nap mesélt rólad... 
 - Történt egy s más! - mondtam zavartan, miközben automatikusan a gömbölyű pocakomra csúsztatom a kezem, ami Harry figyelmét sem kerülte el. 
 - Hogy nem vettem észre? - túrt bele dús hajába. - Gratulálok! - mondta mosolyogva. 
 - Köszi! Búcsú ajándék a barátodtól... - vágtam rá egyből kissé cinikusan. 
 - Csak nem a baba miatt nem beszéltek? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian. 
 - Nem! - ráztam meg gyorsan a fejem. - Nem is tud róla! Egyszerűen nem válaszol a hívásaimra és ennyi.
- Arra nem gondoltál, hogy megkeresd? 
- De, csak nem fogok belerondítani a tökéletes életébe. - érzetem, ahogy a hangom néhány oktávval magasabbra csúszik és a körülöttünk ülők is elkezdtek felénk pillantgatni. - Bocs! - mondtam, majd küldtem felé egy halvány mosolyt. 
 - Semmi baj! - simogatta meg a kezem. - Gondolom én se szóljak neki... 
 - Azt megköszönném. - mondtam hálásan, ám ekkor baj történt. - Harry... - nyögtem halkan. 
 - Mi a baj? - nézett rám ijedten. 
 - Hívd a mentőket! Elfolyt a magzatvíz! 
Attól a naptól kezdve Harry az egyetlen ember, - a szüleimen kívül - aki tudja a teljes igazságot és támogat. Sajátjaként szereti Linát, és bármit megtenne érte, emiatt is ő a keresztapja a kislányomnak. Amikor csak megteheti, akkor meglátogatja és minden nap felhívja telefonon.
Harry megismerése is úgymond Louis-nak köszönhető. Ha néhány éve nem jelentkezik az x-factor-ba, akkor nem töltenek néhány hétvégét Doncaster-ben, és akkor most nem ülne itt velem ez a mosolygós, szívdöglesztő srác.
 - Héé! - simított végig a bongyor srác a kezemen. - Jól vagy? - kérdezte aggódva.
 - Persze, csak gondolkoztam. - suttogtam, majd felálltam és elindultam az emelet felé. - Nem jössz fel lefektetni a Keresztlányodat?
 - De, megyek! - ugrott fel gyorsan a kanapéról.
 Halkan felmentünk a lépcsőn, majd balra elfordulva az első ajtón bementünk. A rózsaszín szoba tele volt plüssökkel, babákkal és temérdek fényképpel.
Lassan befektettem az ágyába a csöppséget, majd óvatosan ráterítettem a Barbie-s plédet és Harry-hez sétáltam.
Egyik kezét lezseren átdobta a vállam felett, én pedig átöleltem és a fejem a mellkasára hajtottam.
Ha egy idegen látna minket abban a pillanatban, azt hinné rólunk, hogy egy család vagyunk... mondjuk nem tévedne sokat.
 - Köszönöm, hogy vagy! - suttogtam hálásan a göndör srácnak.



Sziasztok! Borzasztóan sajnálom az 1. rész kommentjével a dolgokat! Az én hibám miatt tűnt el, és ezúton szeretném megköszönni Ky nareth-nek a kommentet és a véleményt! Nagyon, de nagyon jól esett és remélem nem haragszol amiatt, hogy eltűnt! 
xoxo Lora

Chapter 1

2010. november 24.

Somebody To You

Reggel arra ébredtem fel, hogy a gyomrom fel-le liftezik. A szemeim kipattantak és már rohantam is a fürdőbe. Azonban bármennyire is hányingerem volt, nem jött ki belőlem semmi sem. Így hát leültem a földre és a hátamat a hideg csempének támasztottam.
Folyton csak a múlt hónapban történt dolgokon járt az agyam. Az egész egy hiba volt, nem kellett volna engednem... Mit értem el ezzel az egésszel? Nem beszélek a legjobb barátommal, akiről azt hittem, hogy soha sem fog kihasználni. Anya miattam beszél kevesebbet Jay-el, akivel ezelőtt minden nap találkoztak. Louis testvérei is észreveszik a köztünk kialakult feszültséget, velük se nagyon tartom már a kapcsolatot, pedig ezelőtt testvéremként szerettem őket.
Élénken él az emlékeimben az a reggel, amikor felébredtem a Faházban, egyedül. Először nem lepődtem meg, hisz úgy voltam vele, hogy 'Biztos előbb felkelt és bement.' Csak sajnos tévedtem! A ruhámra téve egy papír fecnit találtam, amin két nyamvadt szó állt! Majd hívlak! Ennyi, se több, se kevesebb. Nos, azóta is várom a hívását!
Lassan feltápászkodtam a földről, majd a csaphoz sétáltam és hideg vízzel megmostam az arcomat.
 - Bejöhetek? - hallottam meg anya lágy, halk hangját.
 - Persze! - mondtam, mire egy mosolygó arc jelent meg az ajtóban.
 - Jól vagy kincsem? - kérdezte aggódva, miközben mellém lépett és megsimogatta a hátam.
 - Nem nagyon! - nyögtem halkan.
 - Mióta vagy ilyen rosszul?
 - Háát. - töröltem meg az arcom. - Körülbelül egy hete, vagy másfél... Lehet benyaltam valami vírust!
 - Lehet! - mormogta az orra alatt. - Öltözz fel, addig csinálok egy teát, aztán irány a doki!
 - Te nem tudsz megvizsgálni? - kérdeztem reménykedve. - Tudod, hogy ki nem állhatom Dr. Simpson-t!
 - Tudom, de te is tudod, hogy nem ez a szakterületem! Ha meg kellene műteni, akkor az már menne! - mindketten elmosolyodtunk, majd beterelt a gardróbba és magamra hagyott.
Miután magamra vettem a ruháimat, elindultam a konyha felé. Anya éppen a beígért teámat csinálta, apa pedig az ebédlőasztalnál ült, olvasta az újságját és kávézott.
 - Szia Apu! - intettem neki, miközben leültem elé. A karjaimat az asztalra tettem, amikre aztán ráhajtottam a fejem.
 - Jó reggelt Carly! - köszönt kedvesen. - Jól érzed magad? - hallottam, ahogy arrébb teszi a napilapot, majd feláll és mellém sétál.
 - Hagyd! - inti le anyu. - Halálos beteg!
 - Uhh... - húzódott el apu. Éljen a családi összetartás. - Jobbulást!
 - Kössz! - morogtam, majd felemeltem a fejem és az elém rakott teát kezdtem el kevergetni. - Fúj, ez mi? - mutattam a fura ízű folyadék felé.
 - Kamilla tea! - mosolygott anyu. - Hol vannak az orvosi papírjaid?
 - Pfff... - vontam meg a vállam.
 - Örvendek!
 - Szerintem a dolgozószobában! - kiabáltam utána, mikor már a lépcsőn felfelé baktatott.
Egy bő 10 perc múlva visszatért anyu egy mappát lóbálva. Eltette a táskájába, majd összefont karral megvárta míg megittam a teát és már indultunk is az orvoshoz.
Anyu néha még úgy viselkedik velem, mintha kis óvódás lennék. Ha már tüsszentek kocsiba pattanunk és irány az orvos. Ha rajtam múlna akkor csak befeküdnék a puha ágyba és megvárnám, míg meggyógyulok.
20 perc kocsikázás után megérkeztünk az orvosi rendelőhöz.
Bent a szokásos illat fogadott, amitől, ha lehet még rosszabbul lettem.
A recepción egy 50-es éveiben járó, szemüveges nő ült, aki unottan lapozgatott valami újságot. Az ajtó halk csapódására felkapta a fejét és küldött  felénk egy halvány mosolyt.
 - Jó reggelt! - köszönt mosolyogva. - Miben segíthetek?
 - Jó reggelt! - köszöntünk mi is kedvesen. - Dr. Simpson-hoz jöttünk!
 - Máris szólok neki! - mondta, majd a vezetékes telefonon megnyomott egy gombot és hívta is az orvost. - Dr. Simpson, beteg jött! ... Rendben, küldöm! - letette a telefont és újra ránk figyelt. - Mehetnek!
 - Köszönjük! - válaszolta anya.
A lépcsőn felsétáltunk az első emeletre, majd a második ajtónál megálltunk és bekopogtunk.
Pár pillanat múlva megjelent az orvos. Dr. Rebeca Simpson, a világ legutálatosabb orvosa.
 - Üdv. Dr. Goldwin! - mosolygott anyura, majd rám nézett. - Szerbusz Carly!
 - Hello Doki! - köszöntem, majd anyura néztem, jelezvén, hogy üljön le nyugodtan.
Anya szerencsére értette a célzást, a mappámat átadta az orvosnak, majd leült az egyik piros, extra kényelmetlen székre.
 - Milyen panaszod van? - kérdezte az orvos, miközben becsukta mögöttünk az ajtót.
 - Hányinger, szédülés. - feleltem, miközben felfeküdtem arra a kényelmetlen ágyra. - Már lassan másfél hete tart!
 - Értelek! - lassan mellém lépett. - Fel húznád a felsőd? - kérdezte, amit teljesítettem.
Megnézte a légzésemet, a szívhangot és megnyomkodta a hasamat. Az utóbbi tevékenységénél a homlokát ráncolta és hümmögött.
 - Nem észleltél mostanában valami szokatlant? - kérdezte. - Mondjuk menstruáció kimaradást? - vonta fel a szemöldökét, nekem pedig minden világossá vált.
 - Öhm... de... azt hiszem! - dadogtam.
 - Oké, nos akkor nézzünk egy ultrahangot is, a biztonság kedvéért!
Lassan bólintottam, ő pedig mellém tolta a hordozható ultrahang gépet, majd nyomott a hasamra zselét. Először borzasztóan hideg volt a nyálkás folyadék, de mikor elkezdett körözni a géppel a hasamon, megszoktam.
Néhány percig csak némán bámulta a monitort, majd mosolyogva megállította a képet és rám nézett.
 - Gratulálok! - mondta.
 - Te...terhes vagyok? - kérdeztem teljesen ledöbbenve.
 - Igen, látod azt a kis foltot? - mutatott egy helyre, bólintottam. - Ő a kisbabád! Szeretnél képet?
 - Persze!
Míg kinyomtatta a képet, addig letöröltem a hasam és felültem. Borzasztóan megijedtem! Lesz egy kisbabám! Ilyen nincs! Hisz még én is gyerek vagyok! Anya és apa ki fognak nyírni, még belegondolni is borzalmas!
A kezeim lassan a hasamra csúsztattam és éreztem, ahogy sós könnyeim végig folynak az arcomon.
Lesz egy kisbabám! Egy apró pici babám, akinek a legjobb barátom az apja!
Miután az orvos kinyomtatta a képet odajött hozzám.
 - Nem tervezted be, igaz? - kérdezte, hangjában ott bujkált az enyhe utálat. Egyszerűen gyűlöljük egymást, ez van! Tudtam, hogy az első adandó alkalommal elfogja kürtölni Doncaster lakosságának azt, hogy a város nagymenő üzletemberének a lánya 18 évesen gyereket vár. - Itt a képed! - nyújtotta felém.
 - Nem! - feleltem miközben letöröltem a könnyimet és elvettem a képet. - Köszönöm! - suttogtam, majd az ajtó felé vettem az irányt.
 - Jövőhéten találkozunk, ugyanekkor! - szólt utánam, amire egy bólintás volt a válasz.
Anya az ajtónyitásra felpattant a székről és gyorsan odajött hozzám.
 - Minden rendben? - kérdezte aggódva, miközben letörölte a maradék könnyemet.
 Lassan felfordítottam a kis fekete-fehér képet és suttogva megszólaltam:
 - Terhes vagyok!