Chapter 12

Sziasztok Mucuk!!! :D

Hogy telik a szünet? Ha gondoljátok komiban meséljétek el nyugodtan, örömmel olvasnám :D

Bocsánat a késésért, tegnap nem volt alkalmam közzétenni a részt, de igyekeztem minél előbb pótolni az elmaradást! :) 

A 13. rész érkezéséről nem tudok semmit, illetve a napokban tervezem majd megnyitni az új blogot, úgyhogy aki szeretne az szavazzon a főszereplőkre az oldalsávban! :)

ui.: köszönöm szépen Jasmine-nek illetve Jess-nek a kommentet, nagyon jól esett csajszik, feldobtátok vele a napomat :)

uui.: köszönöm szépen a négy szavazatot a szereplőkre: az eddigi állás alapján Louis-Ariana fanfic lesz :3

xoxo Lora D. 

2013. március 17. (Liverpool)

Secret 

 Nem éppen az a legkellemesebb érzés a világon, amikor az éjszaka közepén arra ébredsz, hogy valaki ugrál rajtad.
Nyöszörögve próbáltam arrébb lökni az élő ébresztőórámat, de sajnos nem jártam sok sikerrel.
 - Hagyjál már békén! - dobtam neki egy párnát, mire az illető ledobta magát mellém és addig simogatta az arcomat, míg ki nem nyitottam a szemeimet. - Mit akarsz? - kérdeztem a lehető legkedvesebb hangon.
 - Gyere el velem sétálni! - mondta felpörögve.
 - De hajnali 3 óra van! - pillantottam a telefonomra. - Ilyenkor minden normális ember alszik! - húztam magamra még jobban a takarót.
 - Épp ez az, mi nem vagyunk normálisak! - nevetett fel halkan, ami engem is megmosolyogtatott. - Na? - vonta fel a szemöldökét.
 - Oké, de akkor hagyjál felöltözni...  - mutattam az ajtó felé, mire dunnyogva ugyan, de elhagyta a szobát.
Pár pillanatig még visszacsuktam a szemeimet, majd gyorsan kipattantam az ágyból és előhalásztam néhány melegebb ruhát a bőröndjeimből.
Pár perc válogatás és hajigálás után egy sima farmerre, egy SWAG feliratú pulcsira, egy dzsekire és a kedvenc VANS cipőmre esett a választásom. Felkaptam a telefonomat az éjjeli szekrényről, majd halk és megfontolt lépésekkel elindultam a folyosó felé.
Lassan kinyitottam a fehér ajtót, majd kikukucskáltam az alig pár centis résen. A tágas, fehér, festményekkel díszített folyosón halvány fény világított. És az egyik testőr a lift és a szobáink közötti területen járkált, kezében egy walkie-talkie-val. Gyorsan visszahúzódtam az ajtó mögé, mikor a mogorva, kopasz férfi elhaladt az ajtóm előtt.
 - Oké, minden rendben! - mondta a készülékbe. - Alszanak! Az egész tetőtér tiszta!
 - Vettem Daren! Visszajöhetsz az állomásra, reggelig már nem hallunk felőlük! - válaszolta Paul, a biztonsági főnök.
Miután hallottam a liftajtó csapódását, kiléptem az ajtó mögül és a portán kapott kis kártyával bezártam a szobát. Még egyszer óvatosan körülnéztem, majd elindultam Louis szobája felé.
A fehér ajtón kopognom sem kellett, Lou már ott várt, a falnak támaszkodva.
 - Most boldog vagy? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
 - Ha téged látlak, akkor mindig. - kacsintott rám, mire megráztam a fejem.
 - Tudod, hogy semmit nem változol? - tettem fel neki a költői kérdést, mire csak elmosolyodott és elkapva a kezem elkezdett a lift felé húzni. - Hova is megyünk pontosan? - kérdeztem már a liftben állva.
 - Titok! - felelete sejtelmesen, mire vállon ütöttem. - Ha verekszel, akkor sem mondom el!
 - Bunkó! - nyújtottam ki a nyelvem, mint egy óvodás.
 - Leharapom! - hangzott a jól ismert mondat, mire egyből becsuktam a számat. - Ezt már szeretem.
 - Kackac! - nevettem fel erőltetetten.
A szállodából hamar sikerült kijutnunk, ugyanis az éjszakai portás tökéletesen el volt foglalva a szemhéja belső tanulmányozásával, az igazak álmát aludta.
 A csípős, kora tavaszi széltől először megborzongtam, de miután jobban összehúztam magamon a dzsekimet sikerült megbékélnem az időjárással. Tommo szótlanul bandukolt mellettem, ám egyik pillanatban, mikor rám nézett, láttam valami furcsaságot a szemeiben. Ezt az ismeretlen csillogást nem tudtam hova tenni, de valamire emlékeztetett. Arra a bizonyos estére. Akkor is így nézett rám, akkor is ott volt az a szikra a szemében.
Még mielőtt túlságosan elszaladtak volna a gondolataim, megráztam a fejem és beszélgetést kezdeményeztem.
 - Még nem is köszöntem meg a múltkori vigasztalást! - pillantottam fel rá, mire halványan elmosolyodott.
 - Tudod, hogy nem kell megköszönnöd! - szállt egyből vitába. - Ez a barátok dolga!
 - Az lehet. - bólintottam lassan. - Csak tudod, nem nagyon vagy már a barátom! - bukott ki belőlem, mire megtorpant és kémlelni kezdte az arcomat.
 - Ezt kifejtenéd? - kérte, mire elmosolyodtam azon, hogy félreértett.
 - Tudod te azt! - feleltem sejtelmesen, majd elkezdtem az egyik non-stop Starbucks felé ugrálni. - Gyere már! - fordultam hátra a járda közepén ácsorgó fiúhoz.
Lassan és megfontoltan indult el felém, látszott rajta, hogy gondolkozik az előbbi kijelentéseimen, valamint az épelméjűségemen. Hosszas mérlegelés után megvonta a vállait, amin elmosolyodtam, majd benyitottam a meleg, meghitt kis üzletbe.
Az ajtó fölé helyezett csengő hangos, ámde barátságos hanggal jelezte az érkezésünket, mire a dolgozók számára fenntartott kis helyiségből előbújt egy idősebb néni. Arcán mosoly terült szét, mikor megpillantott minket, kedvessége hangján is érezhető volt.
 - Mivel szolgálhatok gyerekek? - kérdezte aranyosan mosolyogva.
 - Két forrócsokit kérnénk! - vágtam rá, mire Louis köhintett egyet. - Nem, nem kávézunk! - fordultam felé. - Hajnali 4 óra lesz, majd reggel iszol. - hagytam rá a duzzogást és fordultam vissza a nénihez. - Ha lehet akkor karamellásat!
 - Természetesen kedvesem! - mondta, majd odalépett a géphez és megcsinálta a kért italokat. - Parancsoljatok! - tette le elénk a pultra pár perc elteltével.
 - Köszönjük! - mondtuk egyszerre, majd fizetés után távoztunk is a kávézóból.
A meleg folyadék minden egyes porcikámat átmelegítette, sőt a csoki egy kicsit fel is élénkített.
A következő úti célunk a szállodához közeli parkba vezetett. A magas lámpák megvilágították a parknak szinte minden kis részét, ami miatt a biztonságérzetem is fokozódott.
Sose szerettem éjjel parkokba mászkálni, mert mindig előjött egy régi álmom. Körülbelül 6-7 éves voltam, amikor majdnem egy héten keresztül ugyanaz az álom gyötört. A virágos, napfény sütötte mezőt hirtelen a komor, sötét, nyirkos erdő váltotta fel, ahonnan sehogy se találtam ki. Bármerre indultam el, mindig egy újabb, a semmiből előtűnő fa állta az utamat, amihez egy-egy kísérteties állathang társult. Az álom végéhez közeledve egyre jobban elveszettnek éreztem magam, majd előbukkant egy sötét, kísérteties szempár. Azután nem mertem erdők, parkok közelébe menni, sőt néha még manapság is elkap a félsz.
A nagy gondolkodásban nem is vettem észre, hogy közelebb húzódtam hozzá. Lányos zavaromban gyorsan elléptem tőle, mire halkan felnevetett.
 - Mi az? Megijedtél? - kérdezte komolyra fordítva a szót.
 - Dehogyis! - ráztam meg a fejem elszántan. - Csak még mindig utálom a sötét parkokat! - egészítettem ki a mondandómat.
 - Elmenjünk? - kérdezte édesen mosolyogva.
 - Nem, nem! - ellenkeztem egyből. - Felnőtt nő vagyok, nem félhetek örökké! - nevettem fel, mire elkapta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat.
 - Én megvédelek! - húzta ki magát büszkén.
 - Tudom, te vagy az én hősöm! - motyogtam, majd lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit az arcára.
Az éjjeli, beszélgetéssel egybekötött sétánkról hat óra környékén értünk vissza a szállodába. A portás még mindig aludt, úgyhogy halkan közelítettük meg a liftet, ami aztán a legfelső emeletig vitt minket. Miután kinyílt az ajtó megtorpantunk, ugyanis egy összefont karú, felvont szemöldökű Paul-al találtuk magunkat szembe.
 - Ti meg merre jártatok? - kérdezte, miközben mi igyekeztünk a szobáink felé hátrálni.
 - Öhm...háát...izéé... - dadogtuk össze-vissza, ami meglehetősen szórakoztatta a biztonsági főnököt. - Carly nem érezte jól magát... - hazudta Louis, majd oldalba bökött.
 - Jah...igen.. - kapcsoltam gyorsan. - És megkértem, hogy jöjjön el velem sétálni! - mondtam szemrebbenés nélkül, ami engem is meglepett, ugyanis csapnivaló hazudozó vagyok. - Gondoltam jót tesz egy kis friss levegő!
 - Aha! - bólogatott Paul. - Jól van, menjetek lefeküdni! - mutatott a szobák irányába.
Mi gyorsan elindultunk, és teljesen elöntött minket a megkönnyebbülés - egészen fél percig - , hogy bevette a kis mesénket. De a középkorú férfi utánunk szólt:
 - Legközelebb jobb mesét várok! - mondta, majd végleg az utunkra engedett minket. - Még hogy rosszullét... - mormogta, majd távolodó lépteit elnyelte a lépcsőház.
 

Chapter 11

Sziasztok Drágák!!!

Nos, hogy telik a szünet? Nekem egész jól, mondhatni, hogy ez első két napot átaludtam, de ez egyéni tulajdonság. Bárhol, bármikor, bármennyit tudok aludni... xD 

Nos, ez a részt igazából átmenetinek tudnám mondani... Olyan ki is derülnek belőle dolgok, meg nem is hangulatú...  Remélem elnyeri majd a tetszéseteket, amit pipával, kommentel, cserekéréssel ki is tudtok fejezni :) 

ui.: a következő rész holnap érkezik :D

uui.: köszönöm szépen Jess-nek és Jasmine-nek megköszönni a kommentet :D rettentően hálás vagyok :DDD

uuui.: ne felejtsétek el szavazni a következő blog főszereplőire sem 

uuuui.: abbahagytam a beszédet :DDD

xoxo Lora D. 

2013. március 12. (Dublin)

Over The Rainbow 

Bizonyos értelemben véve ha folyamatosan utazik az ember, akkor az lehet jó is és rossz is. Jó, mert olyan helyeket ismerhet meg, ahol eddig még sosem járt. Jó, mert olyan kultúrákkal találkozhat, mint még ezelőtt soha. De van árnyoldala a fényűző, utazgatással teli életnek. Felemészt a reflektorfény, felemészt a családtól való távolság.
A srácok Take Me Home turnéja még egy hónapja se kezdődött el, de szinte minden gond összegyűlt körülöttem. Természetesen nem a munkáról vagy a barátságunkról van szó, hanem minden másról. Egy két rajongó, már ha nevezhetem így az őrültebb fajtát, folyamatosan zaklat bennünket. Ha csak magamról lenne szó, az egyáltalán nem érdekelne, de itt most Linán van a hangsúly. Nem tudunk úgy elmenni sétálni, hogy egy csapat tinilány ne támadna meg bennünket. A nap 24 órájában biztonsági gorillák őrzik minden lépésünket, de ettől függetlenül is van rés a magunk köré épített pajzson. Már az a lehetőség is felmerült bennem, hogy felmondok és visszamegyünk Londonba, de a menekülés nem megoldás. Sőt Lina így még kevesebbet lenne az apukájával, amit természetesen nem hagyhatok és ezt Louis sem engedné. Mikor meséltem neki erről ő csak annyit vágott a fejemhez, hogy megmondta, ami teljes mértékben igaz. Ő már előre figyelmeztetett, de talán túl naivan álltam hozzá a turnéhoz. Végül a két nagymama egy mentőötlettel állt elő, ők havonta 2 hetet tudnak vigyázni Linára, így minél kevesebbet lenne kitéve az őrült rajongóknak, illetve a média is leszállna róla egy kicsit. Végül hosszas gondolkodás után belementem a dologba, így a tegnapi koncert után anya elvitte Linát. Kicsit megnyugtatott, hogy szerető, gondoskodó kezek között van, de a nyugalom még ezek után sem ért el.
Dühösen vágtam be magam után a szállodai lakosztályunk ajtaját, majd a telefonomat nemes egyszerűséggel elhajítottam és a törékeny készülék hangos puffanással csapódott a márvány padlóba. A kijelzője tuti ripityára tört, de nem nagyon foglalkoztam vele. Céltudatosan indultam el a szobám felé, ahol a bőröndöm egyik, kis, titkos részében kutakodni kezdtem. De amit kerestem, nem került elő. Ha lehet, akkor még idegesebb lettem, majd egy-két nagyobb levegővétel után visszalépkedtem az előtérbe, ahol belenyúltam Zayn kabátjának a zsebébe .... és meg is lett a keresett tárgy. Egy cigarettás doboz, a hozzá tartozó fekete öngyújtóval. Remegő kezekkel pattintottam fel a dobozd, majd kivettem belőle egy szálat és az erkélyre mentem "levegőzni". Kint lenéztem és abban a pillanatban vissza is húzódtam a takarásba, ugyanis több száz rajongó kezdett el őrültem sikítozni.
A hideg betonnal mit sem törődve ültem le, majd felhúztam a térdeimet, amikre aztán rátámaszkodtam. A nyugalom hirtelen áradt szét a testemben, mikor szippantottam egyet a bűnös tárgyból, amit aztán egy újabb és újabb követett. Egyszerűen nem tudtam letenni, most szükségem volt rá.    
Néhány perce még boldogan néztem a srácok mai interjúját, de egy telefonhívás Mark-tól mindent tönkretett. Teljesen kikelve magából kiabált a telefonba, hogy mit képzelek magamról illetve, hogy miért csaltam meg... Elég rendesen sikerült összevesznünk, ami az amúgy is ingadozó lelkiállapotomra rányomta a bélyeget.
Teljesen ledöbbentem a viselkedésén, mindig is féltékeny típus volt, de nem ennyire. Régen meglehetett vele beszélni mindent, de most csak a saját feje után megy. Megértem, hogy nem könnyű neki, hogy minden nap másik országhoz kell igazodnia, hogy a média minden kis részletet felkap és kicsavar, de sokkal jobb lenne, ha meghallgatna és ha bízna bennem. Viszont nem teszi, el van foglalva a fejében született kis történetekkel és még mindig vetélytársként tekint Louis-ra, pedig semmi oka sincs rá.
Elmélkedésemből az erkélyajtó halk nyikorgása zökkentett ki, meglepve kaptam oldalra a fejemet, mikor Zayn ült le mellém. Sokáig szótlanul ültünk egymás mellett, érezte, hogy most jobb ha nem mond semmit. Tisztelem Zayn-t, ő annyira más a maga módján. Gondoskodó és kedves, ami természetesen elmondható a többi fiúról is, de benne van valami plussz. És ez az életszemlélete, a bölcsessége. Sokan csak a rossz fiút látják benne, de ők csak felszínesen ismerik az amúgy érzékeny srácot.
 - Ez a tiéd! - nyújtottam felé az öngyújtót, amit elvett és az ujjai között kezdett el pörgetni. - És bocs, hogy vettem ki a dobozból! - gyorsan rá pillantottam, de csak a fekete kis tárgyat bámulta, szája sarkában pedig ott bujkált a rá jellemző mosoly.
 - Nem gáz! - motyogta az orra alatt. - Minden rendben van? - kérdezte hirtelen.
 - Nem nagyon! - ráztam meg lassan a fejem.
 - Mi nincs? - pillantott rám.
 - Nem akarlak ezzel terhelni. - vágtam rá gyorsan, mire felnevetett.
 - Nem terhelsz, a barátom vagy, természetes, hogy érdekel az állapotod! - magyarázta őszintén. - Lehet, hogy tudok segíteni. - biztatott.
 - Igazából több dolog is van, de csak egyet tudok kiemelni, ami igazán zavar. - kezdtem hozzá, ő pedig kíváncsian méregetett. - Mark!
 - Mi történt? - kérdezte, szemeiben pedig valami fura is megcsillant.
 - Az előbb összevesztünk, de ez csak egy a sok közül! Teljesen ki van fordulva magából, féltékeny és parancsolgató, úgy kezel, mintha a tulajdona lennék. És egyszerűen nem bízik bennem! - soroltam fel a problémákat. - Régen is megvolt ez, de akkor legalább tudtam vele beszélni! Most meg se hallgat! - temettem az arcom a kezeim közé, mire Zayn átölelt és megsimogatta a karom.
 - Akkor minek vagy még vele? - tette fel a költői kérdést. - A bizalom minden kapcsolat alapköve, ha nincs meg akkor semmi sincs. Szerethetitek egymást egy életen át, de ez így nem szerelem! - ez a néhány szó olyan mértékben ledöbbentett, hogy még lélegezni is elfelejtettem.
 - Köszönöm! - suttogtam hálásan, és érzetem, ahogy néhány könnycsepp végigszalad az arcomon.
 - Ez csak természetes! - szorított még jobban magához. - Ha szünet lesz, akkor próbáld megbeszélni vele, de szerintem a szakítás a legjobb megoldás! - állt fel, magával húzva engem is. - Különben is, van más aki jobban szeret, mint ő! - mondta, majd kacsintott és visszament a szobába, egyedül hagyva a gondolataimmal.
A kezeimet szorosan összefontam a mellkasomon, majd még egy utolsó pillantást vetettem a szálloda előtt gyülekező tinilányokra és visszamentem a lakosztályba.
Zayn, mintha az előbbi beszélgetés meg sem történt volna, ült a kanapén és nyomkodta a telefonját. Harry és Liam tekintetét a tv képernyő kötötte le, ahol valami tehetségkutatót mutattak éppen. Niall egy tál popkornt szorongatva járkált fel s alá, miközben az anyukájával telefonált. Lou pedig, mikor megpillantott egyből félredobta a laptop-ot és követett a szobámba.
Leültem az ágyam végébe, és meredten bámultam a bőröndjeimet. Éreztem, ahogy az ágy besüpped mellettem és szorosan a karjaiba vont. Abban a pillanatban minden kitört belőlem. A könnyeim patakként kezdtek el folyni az arcomon, foltot hagyva Louis pólóján.
Nem szólt semmit, hisz ismert már annyira, hogy tudja, szavak nélkül sokkal-sokkal többet segít. Pusztán a jelenlétével sikerült valamilyen szinten megnyugtatnia.
 -  Esküszöm, hogy kinyírom azt a szemétládát! - morogta az orra alatt, mire egy kicsit összerezzentem. - Csss, nem lesz semmi baj!
Nem válaszoltam, hanem még jobban hozzábújtam és lehunytam a szemeimet.
A képkockák villámgyorsan pörögtek le a fejemben. Mikor Mark és én szakítottunk a középiskolában, annyira ki voltam bukva, hogy napokig zombiként viselkedtem. Louis akkor is mellettem volt, sőt az egyik nap iskola után összeverekedett Mark-al, amiből az utóbbi került ki vesztesen. Elég szépen helyben hagyta Lou, úgyhogy az előbbi összerezzenésem nem hiábavaló! Ha Boo Bear valamit megígér, akkor azt be is tartja, főleg ha a szeretteiről van szó.


   

Chapter 10

Sziasztok Drágák!

Húúú 3 nap múlva szüneeeeet....yipyipyip :DD 

Nos, ehhez a részhez szeretném leszögezni, hogy SEMMI BAJOM SINCS ELEANOR-RAL ÉS A KAPCSOLATUKKAL. Sőt nekem El az egyik példaképem, de ez magán jellegű dolog... 

Remélem elnyeri ez a rész a tetszéseteket, amit pipával, kommenttel, csere kéréssel ki is tudtok fejezni :DD 

ui.: köszönöm szépen az ismételt kommentet Vanda-nak és Jess-nek. Imádlak benneteket csajszik!!! <3<3<3 

uui.: Szünetben több rész, heti 2-3 várható, :DDD <3

Jó olvasást! 

xoxo Lora D.  

2013. február 23.

Play it Again

Reggel álmosan, kótyagosan ébredtem fel, ami az elmúlt hónap eseményeit tekintve nem is meglepő. Minden nap rohanással és pakolással valamint egyeztetéssel telt el. Minden egy hatalmas maszlagként jelent meg a lelki szemeim előtt, miközben igyekeztem felébredni. A végtagjaimat rettentően nehéznek éreztem, a szemeim pedig mázsás zsákokként akartak lecsukódni.
Fáradtan csoszogtam le a lépcsőn, majd a tágas konyhába mentem és ültem le az egyik bárszékre. A kezeimet megtámasztottam a pulton, amikre ráhajtottam a fejem és lehunytam a szemeimet. Próbáltam pihenni, relaxálni egy kicsit, de egy idegesítő, vinnyogó hang nem hagyott. Valaki rátenyerelt a csengőre, ami nem csak engem zavart, hanem a békésen szunyáló Linát is. A kislány a szemeit dörzsölve, a plüss répáját szorongatva lépkedett óvatosan a lépcsőn, majd megállt előttem és hatalmas, kék szemeivel rám nézett.
 - Ki volt az? - kérdezte kómásan.
 - Csak a szomszéd, hozzá dobtak be valami levelünket! - feleltem, miközben felemeltem és szorosan a karjaimba zártam. - Visszamész még aludni?
 - Már nem tudok! - hajtotta szőke buksiját a vállamra. - Megyünk ma apáékhoz? - kérdezte pár perc csend után.
 - Persze! - feleltem mosolyogva, majd egy cuppanós puszit nyomtam tejföl szőke buksijára. - Felöltözünk és már mehetünk is, rendben?
 - Igeeen! - nevetett fel hangosan, majd a kezeimből kiugorva rohant fel a szobájába.
Mosolyogva követtem a két éves energiabombát, aki már a szobájában kutakodott a szekrényeiben. Lassan odaléptem hozzá, majd közösen kiválasztottunk egy menő összeállítást.
 - Anya, most te jössz! - tette csípőre kicsi kezeit, ami megmosolyogtatott.
 - Értettem főnök...
 Míg sikerült valami elfogadható öltözéket találnom, addig Lina az ékszerek között matatott. Végül egy fekete, szaggatott farmerre, egy kék ingre, egy virágos bakancsra és egy szövetkabátra esett a választásom, néhány Lina által válogatott karkötővel.
 - Csinos vagy! - dicsért meg szeretett kislányom, mire lehajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára.
 - Te meg ellenállhatatlan! - suttogtam, mire halkan felnevetett.
A kezemet megfogva húzott le a nappaliba, majd ki a garázsba. Nevetve néztem végig, ahogy toporogva álldogál a kocsi mellett, várva, hogy elindulhassunk végre.
Mióta találkozott az apukájával azóta elválaszthatatlanok. Egyszerűen imádják egymást, aminek csak örülni tudok. Emlékszem, hogy néhány hete még azon idegeskedtem, hogy mit fogok mondani a kislányomnak ha megkérdezi, hogy hol az apja. De szerencsére ezen már nem kell izgulnom.
Az egyik piros lámpánál hátra pillantottam, és mosolyogva néztem a kislányomra, aki rá volt tapadva az autó ablakra és az apukájától kapott plüss macit szorongatta. Minden nap ez megy, reggel felkelés után irány a srácokhoz, majd az arénába... Kész mókuskerék az egész.
Álmélkodásomból a mögöttem álló autó dudája zakkantott ki, a cseppet sem kedves sofőr idegesen mutogatott, hogy induljak már el. Hozzá tenném, hogy még a lámpa át sem váltott a zöldre.
Fél óra kocsikázás után megálltunk a hatalmas villa előtt, aminek kapujában két biztonsági őrnek nevezett hústorony álldogált. Mikor leparkoltam, az egyik odalépett hozzám és megkopogtatta az ablakomat, amit leengedtem.
 - Kit keres kisasszony? - kérdezte eszméletlen mély hangon.
 - A fiúkhoz jöttünk. - feleltem, mire bepillantott a kocsiba és villantott egy halvány mosolyt Linának.
 - Sajnos nem engedhetek be akárkit! - ekkor vettem észre, hogy egy mappa van a kezében, amin nevek sorakoznak. - Név?
 - Carly Goldwin, stylist, fodrász. - tettem hozzá. - Valamint Lina Tomlinson, Louis lánya!
 - Elnézést a kellemetlenségért! - felelte zavarodottan. - Máris mehetnek!
 - Köszönöm!
Gyorsan feltekertem az ablakot, majd a hatalmas éppen kinyíló kapun bementem az udvarba és megálltam a garázs előtt. Miután kiszálltunk a kocsiból Linát felkaptam az ölembe és úgy indultam el a bejárati ajtó felé. Néhány méterrel az ajtó előtt vettem észre, hogy ott is ácsorog két biztonsági őr. De közülük Pault már ismertem, úgyhogy nem kellett átesnünk egy újabb, felesleges beszélgetésen.
 - Szia Paul! - köszöntem már messziről az éppen minket figyelő férfinak.
 - Áh szerbusztok! - indult el felénk. - Meg se ismertelek benneteket! - mikor mellénk lépett megajándékozott bennünket egy-egy puszival.
 - Nem baj! - legyintettem, miután letettem a kislányt. - Mi ez a nagy felhajtás? - kérdeztem a biztonsági személyzetre utalva. - Nem szoktatok ennyien itt lenni.
 - Igen, de ezt majd inkább a srácok elmagyarázzák. - válaszolta. - Nekem van még egy kis dolgom!
 - Persze és köszi! - kiabáltam utána, mire megfordult és kacsintott egyet.
Mikor visszafordultam, akkor vettem észre, hogy a bejárati ajtó nyitva van és Lina már be is ment rajta. Gyorsan követtem, mikor észrevettem a méregető pillantását a másik őrnek.
 - Hé, várj meg! - szóltam a kislányom után, aki csak rohant a nappali felé. - Sziasztok! - köszöntem mosolyogva a kanapén ücsörgő Perrie-nek és Zayn-nek.
 - Sziasztok! - válaszolták egyszerre, majd felkapták Linát és összepuszilgatták. - Mi járatban? - pattant mellém Pezz, majd karon ragadott és a konyha felé húzott.
 - Csak átugrottunk! - válaszoltam készségesen. - De mi ez a nagy felhajtás? - utaltam a pörgésére valamint a biztonságiak sokaságára. Szerencsére értette a kétértelmű kérdésemet, mert felém nyújtotta egyik kezét, amin egy eljegyzési gyűrű díszelgett. - Gratulálok! - húztam boldogan magamhoz.
 - Köszi, tegnap kiderült és néhány fanatikus rajongó ma ide sereglett, mondván nincs semmi keresnivalóm Zayn mellett! - magyarázta. - Ezért vannak itt a biztonságiak.
 - Áh már értem! - bólintottam. - Tényleg gratulálok!
Mire visszaértünk a nappaliba már a ház összes lakója előbújt a barlangjából és a kislánnyal játszottak. Kivéve Eleanor-t, aki unottan ült az egyik fotelben és a telefonját nyomkodta.
 - Sziasztok! - köszöntem az újonnan előkerült srácoknak illetve Danielle-nek.
 - Hali! - ugrottak fel mind, kivéve Lou-t, aki a földön ülve játszott a lányunkkal.
 A fiúktól kaptam egy-egy puszit, Danielle pedig szorosan a karjaiba zárt és perceken keresztül csak öleltük egymást.
 - Úgy hiányoztál! - szorongatott meg két hete nem látott barátnőm. - Jól vagy?
 - Persze! - toltam egy kicsit hátrébb. - Te? - pillantottam gyorsan Liam-re, jelezve ezzel Dani-nak, hogy leginkább a kapcsolatukra célzok.
 - Most már igen! - válaszolta. - Legalábbis remélem! - suttogta a fülembe, mire bólintottam.
Néhány hete eléggé sokat veszekszenek Liam-mel a távolság valamint egy-két elvetemült rajongó miatt, akiknek nem tetszik, hogy ismét egy párt alkotnak. Próbáltunk/próbálunk nekik minél többet segíteni, de ezt nekik kell elintézni, mi nem dönthetünk helyettük.
Miután a két lánnyal - Perrie, Danielle - némán megbeszéltük az elmúlt pár nap nem publikus eseményeit, leültem Louis és Lina mellé. Lou rám mosolygott, majd nyomott egy puszit az arcomra. Nevetve toltam arrébb, mire Eleanor felkapta a fejét és tekintetével villámokat szórt. Ellenséges viselkedését tetézte Niall hozzászólása is.
 - Srácok, komolyan mondom nálatok szebb család kevés van! - mondta őszintén, mire a barna hajú lány felpattant eddigi helyéről és elviharzott.
Tanácstalanul Lou-ra pillantottam, aki megrázta a fejét és sóhajtott egy hatalmasat, amit még a Marsról is lehetett hallani.      
 - Ne is foglalkozz vele, mostanában mindig így viselkedik! - zárta le gyorsan a témát. - Amúgy van két meglepetésünk! - pattant fel gyorsan, karjaiba felkapta Linát, majd elindult az emelet felé.
Csodálkozva követtem őket, hátam mögött a vigyorgó, sutyorgó társasággal. A lécsőn felmentünk az első emeletre, majd jobbra elfordulva megálltunk a harmadik ajtónál. Lou lassan benyitott, mi pedig beléptünk. Azt hittem, hogy hátast dobok, mikor megláttam a Linának szánt meglepetést.
 - Ez a te szobád kincsem! - mondta Lou a lányunknak, mire Lina lemászott a karjaiból és az új szobája felfedezésére indult.
A szoba tágas és lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Lila és rózsaszín színek uralkodtak a szobában, teljesen magával ragadva  a kislányt.
- Te szemét! - löktem oldalba Louis-t, aki egyik kezével átkarolt és egy puszit nyomott a fejemre. - Tudtad, hogy ilyennek szeretném megcsináltatni a szobáját! Lopós! - nyújtottam ki a nyelvem.
 - Leharapom! - vágta rá gyorsan, mire visszahúztam. - Gyere, most jön a második meglepetés! - fogta meg a kezem és kezdett el húzni a folyosó vége felé.
Mielőtt benyitott volna rám mosolygott, én pedig lehunytam a szemeimet és vártam a meglepetést. Hülye szokás, de kiskorom óta, ha valaki azt mondja, hogy lesz valamilyen meglepetés, akkor lehunyom a szemeimet és addig nem nyitom ki, míg azt nem mondják, hogy szabad.
 - Oké! - hallottam meg Louis hangját közvetlenül a fülem mellől. Lehelete csiklandozott úgyhogy még fel is kuncogtam.
 - Ez...ez...ez - dadogtam zavarodottan. - gyönyörű... - suttogtam.
 - Bíztam benne, hogy tetszeni fog! - támasztotta állát a vállamra.
 -  De miért? - fordítottam egy kicsit oldalra a fejem, hogy valamennyire láthassam az arcát.
 - Azt szeretném vagyis szeretnénk, ha ideköltöznétek! - mondta, mire elakadt a lélegzetem is. Ha Lou nem ölel át, akkor tuti, hogy elájultam volna.
 - De ott van nekünk a lakás... - kezdtem el egyből ellenkezni. - Ez túl sok... Nem pofátlankodhatunk ide, ez a ti házatok!
 - Ez nem idepofátlankodás! - fordított magával szembe. - Ez egy kérés, mindenkinek sokkal jobb lenne így! - belenéztem tenger kék szemeibe, amik úgy csillogtak akár a kristálytiszta éjszakai égbolt. - Ha akarod természetesen megtarthatod a lakást, ha úgy van el is vonulhatsz/hattok, de könyörögve kérlek, hogy gyertek ide!
 - Miért? - ismételtem meg ezt a szócskát.
 - Mert biztonságban akarlak benneteket tudni! - szemei őszintén csillogtak és hanglejtéséből is csak az aggódást és a féltést lehetett kivenni.
Köpni-nyelni nem tudtam ettől az egy mondattól, amit Eleanor ismételt ellenséges viselkedése csak tetőzni tudott.
Louis barna hajú barátnője ölelkezésünket és közeli beszélgetésünket látva illetve hallva megfogta magát és elviharzott minden szó nélkül.
Lou csak könyörgően rám nézett majd halkan, de annál őszintébben három szót mondott:
 - Szükségem van rád!  
 

Chapter 9

Sziasztok Drágák!

Hogy érzitek magatokat eme csodás vasárnapi napon? Remélem jól, és hoztam nektek egy kis meglepetést vagyis a legújabb részt! Egy kicsit rövidebb lett a megszokottnál, sőt nem is annyira izgis, de ennek ellenére remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Megígérem, hogy a következő rész az hosszabb és eseménydúsabb lesz <3

ui.: köszönöm szépen Jess T. és Vanda LoveYa. kedves olvasóimnak az előző részhez írt kommenteket! Köszönöm szépen csajok, imádlak titeket! <3

2013. február 20.

Just the way you are

Céltudatosan léptem be a hatalmas fémajtón, majd elindultam a friss, gőzölgő kávéval a kezemben a helyes irányba. Néhány hete simán eltévedtem volna az egyforma ajtók, folyosók forgatagában, de mára már beletanultam. Csak a hangot kell követni!- visszhangzott Perrie tanácsa a fejemben. A szőke lánynak igaza volt, ha egy kicsit jobban fülel az ember akkor rájön, hogy merre is kell menni ebben az O2-nek nevezett labirintusban.
 - Sziasztok! - léptem be mosolyogva a tágas helyiségbe, ahol a fiúk kiegészülve a 5 Seconds Of Summer tagjaival nyomkodták a telefonjaikat.
Érkezésemre felkapták a fejüket, majd úgy néztek rám, mintha az űrből jöttem volna. Gyorsan végignéztem magamon, hátha az öltözékem a kirívó ok. De nem viseltem semmi rosszat, egy sima farmer, egy szürke trikó, egy dzseki és egy tornacipő. Normális, hétköznapi összeállítás.
 - Mi az? - néztem értetlenül a 9 fiúra.
 - Szerinted? - vonta fel a szemöldökét Luke. - Kávé van a kezedben! - magyarázta.
 - Ja. Akkor oké! - kortyoltam bele a frissítő folyadékba. - De karamellás! - motyogtam az orrom alatt, mire nyolcan csalódottan fordultak vissza a mobiljukhoz.
- Nekem az tökéletes! - ugrott fel Louis a kanapéról, majd mellém lépett és nyomott egy puszit az arcomra, miközben kivette a kezemből a Starbucks-os logóval ellátott poharat, amibe aztán belekortyolt.
Miután megittuk a kávémat elkezdtük az asszisztensemmel Dana-val rendezgetni és átnézni a srácok turnén viselt ruháit.
Ha az emberek megtudják, hogy mivel foglalkozom, az esetek 99%-ban azt mondják, hogy mennyire könnyű munka. Pedig nem. Talán az egyik legnehezebb minden téren. A ruháknak és a hajnak tükrözni kell az ember személyiségét és stílusát, és van, hogy fél óránk van ezt kitalálni. Igaz, a srácokat elég jól ismerem, az esetek többségében vannak ötleteik is, de ezeket is meg kell valósítani.
 - Harry maradj már nyugton! - szóltam rá sokadszorra a göndör srácra. - Harold Edward Styles! - mondtam ki a teljes nevét, mire megtorpant.
 - Mit mondtál? - szórt villámokat a szemével.
 - Harold Edward Styles! - ismételtem vigyorogva, majd Dana-ra pillantottam. - Most! - hallottam, ahogy a mellettem levő lány kattint egyet a fényképezőgéppel.
 - Ez nem volt szép... - motyogta az orra alatt Harry, mire széttártam a karjaimat és megöleltem.
 - Tudod, hogy szeretlek! - suttogtam a fülébe.
 - Megbocsátok! - válaszolta, majd mosolyogva ment ki a szobából.
Egy nagy sóhaj kíséretében ültem le a kényelmes kanapéra és felhúztam a lábaimat, amikre rátámasztottam a fejemet.
 - Jól vagy? - kérdezte aggódva Dana, mire felemeltem a fejem és aggódó barna szemeibe néztem.
 - Persze! - mosolyogtam rá. - Ha gondolod haza mehetsz, mára végeztünk! - pillantottam a telefonomra, ami már este nyolc órát mutatott.
Milyen gyorsan elment az idő... Délután kettőkor értem be és azóta csak úgy repült az idő. Jókat szórakoztunk és természetesen dolgoztunk is, ami a három nap múlva induló turné miatt még fontosabb, mint eddig.
 - Nem gond? - kérdezett vissza a 18 éves lány.
 - Dehogyis! Menj csak, összepakolok egyedül is!
 - Oké, akkor majd holnap találkozunk! - vette fel a kabátját. - Puszilom Linát! Jó éjszakát Carly!
 - Átadom és neked is! - köszöntem el tőle.
Dana távozása után nem sokat voltam egyedül, ugyanis Louis dugta be az orrát az ajtón. Mosolyogva pillantott rám, majd bejött és leült mellém. Egyik kezével átölelt, mire nekidőltem.
 - Az mi? - mutattam a dohányzóasztalon heverő magazinra.
 - Ja, ezt már mutatni akartam! - nyúlt érte. - Jobb ha látod! - nyomta a kezembe a megfelelő oldalnál kinyitva.

One Direction csemete
A napokban bombaként robbant a hír, miszerint Louis Tomlinson-nak van egy kislánya! 
Az imádnivaló kislány azonnal a rajongók szívébe lopta magát, sőt néhány szerencsés fan már találkozhatott is a legifjabb Tomlinson-nal az O2 arénánál. 
" Egyszerűen imádnivaló! Rettentően örülök, hogy találkozhattam vele és az anyukájával is! Carly egy egyszerű hétköznapi lány, aki tökéletesen illik Louis-hoz! Nem meglepő, hogy a kis Lina is ilyen tündéri!" - nyilatkozta az egyik rajongó. 
Mi is rettentően boldogok vagyunk az örömhír miatt, és várjuk a fejleményeket a kis családdal kapcsolatban! 
Mosolyogva olvastam végig azt a pár sort, majd Lou-ra néztem, aki szintén vigyorgott. Annyira boldog vagyok, hogy a rajongók és a média is elfogadta, hogy Louis-nak van egy lánya. Egyáltalán nem túlozták el a dolgokat, amiért különösen hálás vagyok.
Letettem az újságot az asztalra, majd visszadőltem Louis vállára, aki nyomott egy puszit a hajamba.
 - Köszönöm! - suttogta halkan, mire elmosolyodtam és szorosan hozzábújtam.
Végre teljes az életem! Van egy csodálatos álommunkám, amiért sokan ölnének! Olyan barátaim vannak, akikről mindig is álmodtam! Van egy imádnivaló kislányom, akinek a pillantásától is felvidulok! És a Louis-val való kapcsolatom is visszatalált a régi medrébe! Végre ismét boldog vagyok!

Chapter 8

Sziasztok Drágáim!

Sajnálom, hogy ilyen későn teszem fel a részt, de csak most sikerült vele elkészülnöm.

Annyit fűznék hozzá, hogy ez a fejezet okozta számomra a legnagyobb fejtörést. Többször is elkezdtem írni, de egyik variáció se nyerte el a tetszésemet. Ezzel a verzióval se vagyok teljesen elégedett, de ennek ellenére is ez áll a szívemhez a legközelebb, hisz ebbe minden érzelmemet beleadtam - főleg az utolsó két sorba. 

Najó, nem mentegetőzöm tovább, semmi értelme. Azért remélem elnyeri a tetszéseteket, amit pipával, hozzászólással vagy feliratkozással ki is fejezhettek. Cserét kérni ér! :)

ui.: El sem hiszem, hogy már nyolcan vagyunk :D ez hihetetlen, köszönöm :D Jah és ismételt köszönettel tartozom Jess T. kedves olvasómnak az előző részhez írt kommentért.

uui.: Ehhez a részhez mindenképp ajánlom a kép alatti dalt, ezt hallgattam mikor írtam... :) 

Jó olvasást! 

xoxo Lora D.

2013. január 06.

My little girl

Tekintetemmel folyamatosan az előttem álló, több emeletes palotát bámultam. Minden egyes porcikám remegett az izgalomtól, egyszerűen nem tudtam leplezni az idegességemet. A gyomrom borsó méretűre zsugorodott, a torkomban pedig gombóc keletkezett. A levegőt kapkodva vettem, ami nem sokat segített a helyzetemen.
Pár percig nyugtattam magam, majd lehunytam a szemeimet és vettem egy mély levegőt, amit aztán szaggatottan fújtam ki.
 - Gyerünk Carly, menni fog! - biztattam magam, ami lássuk be nem sokat segített. - Ne légy nyuszi!
Hátra dőltem az ülésben és lehunyt szemekkel próbáltam relaxálni egy kicsit, de egy kopogás felriasztott. Gyorsan oldalra kaptam a fejem és megláttam a járdán ácsorgó Danielle-t. Leengedtem az üveget, majd rá mosolyogtam Liam göndör barátnőjére.
 - Szia! - köszönt kedvesen. - Nem mersz bejönni? - kérdezte mosolyogva.
 - Öhm...talán. - motyogtam az orrom alatt kétkedő válaszomat.
 - Ugyan! - legyintett. - Nem eszünk meg! - nevetett fel.
 - Tudom! - sóhajtottam.
 - Akkor meg? - gyorsan odanyúlt az ajtóhoz és kinyitotta. - Gyere már!
Nagyot sóhajtottam, majd kipattantam a fehér kocsimból, amit aztán gondosan bezártam. Danielle mosolyogva kitárta előttem a nagy fakaput, amin remegő lábakkal mentem be.
Álmélkodva forgattam a fejem a kertben, Dani pedig levakarhatatlan mosollyal bandukolt mellettem. A kert hatalmas volt, ami enyhe kifejezés. A kő kerítés mellett tuják sorakoztak, amiken látszott, hogy a napokban lettek megnyírva. A kis, szintén kőből kirakott út mellett, pedig virágágyások voltak. Rózsától elkezdve mindenféle színű, fajtájú és kellemesebbnél kellemesebb illatú virág nyújtózott mellettünk a gyenge Nap felé.
 - Ez gyönyörű! - suttogtam.
 - Igen! - nevetett fel csilingelő hangján a táncoslány.
Amint beléptünk az ajtón egy tágas előtérben találtam magam. Az ajtótól bal oldalra egy nagy, tolóajtós szekrény volt elhelyezve. A  szekrényre mindenféle fénykép volt felragasztgatva. Tekintetettet végig futtattam a fotókon, Louis-t keresve. Nem kis megdöbbenésemre a róla készült képeken én is rajta voltam.
Az előtérből tovább haladva egy nagyobb térbe léptünk, ahonnan négy fele lehetett menni, a nappaliba, az étkezőbe, fel az emeletre és ki a kertbe.
Danielle kedvesen megvárta míg körbefordulok aztán betessékelt a nappaliba. Miután túlestünk a szokásos udvarias kérdéseken Danielle is helyet foglalt mellettem és érdeklődve várta látogatásom okát.
 - Igazából Lou-hoz jöttem! - böktem ki, mire barátnőm arcára kiült a döbbenet.
 - Te beszélsz vele? - csodálkozott.
 - Igen, a napokban megkeresett Harry-nek köszönhetően és észhez tért! - meséltem a pár nappal történt eseményeket. - Kíváncsi a lányára! - mosolyodtam el. - Ma megyünk érte!
 - Ennek nagyon örülök! - ölelt magához. - Viszont minket még nem avatott be! - kacsintott, majd gyors témaváltásba kezdett, mert a fiúk kezdtek előbújni. - Gratulálok a munkához!
 - Köszi, kíváncsi leszek a közös munkára! - sóhajtottam, hisz ez a munka életem legjobb lehetősége, de rengeteg kétség van bennem. - Sziasztok! - intettem a srácoknak, akik ásítozva, illetve szemüket dörzsölgetve jöttek le az emeletről. Egyedül Perrie tűnt frissnek és kipihentnek, gondolom ő ébresztett mindenkit.
 - Carly! - mondta csodálkozva Lou, mikor meglátott. Egyből felpattantam és szorosan megöleltük egymást.
A meghitt pillanatot egy torokköszörülés zavarta meg. Meglepetten kaptam oldalra a fejem és egy csípőre tett kezes, barna hajú lányt láttam. Tekintete villámokat szórt, ajkait összepréselte, dühös volt. Régi barátom nem nagyon zavartatta magát, egyik kezét derekamra helyezte, amivel szorosan magához húzva tartott.
 - Carly, ő itt Eleanor! - mutatott a lányra. - El, ő itt Carly, a kislányom anyukája!
Miután Louis bemutatott minket egymásnak, láttam a lány arcán, hogy megkönnyebbül. Halkan kifújta az eddig feszesen bent tartott levegőt, majd közelebb lépett és rám mosolygott.
 - Örülök, hogy megismerhetlek! - mosolygott kedvesen, de hangjában ott bujkált valami eltitkolt érzelem, amit nem tudtam beazonosítani.
 - Én is! - mondtam kétkedve, majd a kék szemű fiú felé fordultam. - Mehetünk? - kérdeztem.
 - Persze, csak egy perc. - válaszolta, majd visszarohant az emeletre.
A többiek csodálkozva néztek rám, kivéve Harry-t és Danielle-t, ők a kezdetektől fogva tudták, hogy milyen kapcsolat fűz össze minket a barátjukkal.
 - Ez komoly? - kérdezte felvont szemöldökkel Zayn.
 - Aha. - bólintottam.
 - Miért nem mondtad eddig? - vontak kérdőre sorban.
 - Először vele kellett megbeszélnem! - böktem az emelet felé.
 - De akkor ők miért tudták? - folytatta a vallatásomat Pezz a két beavatottra mutatva.
 - Rájöttek! - mondtam el az egyszerű igazságot. - Harry ott volt a szülésnél, Danielle meg tud következtetni! Nincs ebben semmi titok, természetesen ti is megtudtátok volna az igazat, csak előbb Louis-nak kellett! - zártam le a témát.
...
Mikor leparkoltunk anyáék háza előtt észrevettem Lou arcán, hogy ideges. Görcsösen szorította a kormányt, kezeire pedig ráhajtotta a fejét. A szívem összeszorult, ahogy ránéztem. Egész eddigi életem során még egyszer sem láttam ennyire meggyötörtnek.
Kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd felé fordulva megsimogattam az arcát. Felkapta a fejét és kék szemeiben félelmet láttam.
 - Ne aggódj! - hajoltam közelebb hozzá és nyomtam egy puszit az arcára. - Kedvelni fog, sokat meséltem neki rólad!
 - Komolyan? - szemeiben értetlenség volt felfedezhető.
 - Igen, szóval nyugi! Itt leszek veled!
 - Köszönöm! - suttogta, majd egy nagy sóhaj után kiszálltunk a kocsiból.
Lassan megfogtam Lou kezét, nyugtatásnak szánva. Meglepetten pillantott rám, és egy halvány mosollyal ajándékozott meg.
 - Nyugi! - suttogtam, majd benyitottam a fehér ajtón. - Hahó! - kiabáltam, mire egy szőke kis buksi dugta ki a fejét a konyha ajtaján.
 - Nagyi, megjöttek anyáék! - sikított boldogan, majd elkezdett felénk rohanni.
Boldogan guggoltam le és tártam szét a karjaimat, amikkel pillanatokon belül körbezártam a kislányunkat. Sűrű puszikkal halmoztam el arcocskáját, majd felemeltem és a mosolygó Lou felé fordultunk.
 - Apa! - kiáltotta boldogan Lina, majd átmászott Lou karjaiba és megölelték egymást.
 - Szia Szépségem! - suttogta BooBear szorosan ölelve a kislányát.