Chapter 2

2012. szeptember 30.

I Will Never Let You Down

Annyira gyorsan telik az idő, főleg, ha egész nap egy kisgyerek leköti az ember figyelmét és energiáját. Mostanában a napok, hetek, hónapok és már lassan az évek is egy szempillantásnak tűnnek...
2010 óta rengeteg dolog történt, de kevés közülük igazán említésre méltó.
Talán a legfontosabbat meg tudom nevezni. A kislányom születését! 2011. június 30-a óta érzem azt, hogy végre teljes lett az életem. Caroline Louise Tomlinson betölti bennem azt az űrt, amit az apja okozott a távozásával.

A kis Lina belső tulajdonságaiban teljesen az apjára hasonlít, külsőben pedig inkább rám. Tejföl szőke haja rakoncátlanul omladozik kicsi vállaira, kék szemecskéiben pedig korára nem jellemző értelem tükröződik. Makacsságában is rám hasonlít, de olyan mosolygós és vidám természetű, mint Louis. Másfél évesen már elég nagy humorérzékkel rendelkezik, és persze bájával egyből levezi az embert a lábáról. És talán a "legfontosabb", él-hal a sárgarépáért, amit szintén az apjától örökölt, ugyanis én nyersen ki nem állhatom a narancssárga zöldséget.
 - Hé, most meg vagy! - kaptam a semmiből előtűnő kis kéz után.
 - Szia Mami! - köszönt mosolyogva, miközben felmászott az ölembe és fejét a mellkasomhoz nyomta.
 - Szia Kincsem! - nyomtam egy lágy puszit a buksijára, majd felálltam a kanapéról és az előszoba felé vettem az irányt. - Szia Harry! - nyomtam göndör barátom arcára is egy puszit.
 - Szia Carly! - üdvözölt ő is.
 - Nagyon lefárasztott? - kérdeztem a bongyort, miközben a konyha felé tereltem a két gyereket. - Mit kérsz Lina, tejet vagy teát?
 - Tejet! - vágta rá egyből, aztán megindult a nappali felé játszani.
 - Nem, egyáltalán nem fárasztott le... - támaszkodott neki Harry a pultnak, majd ásított egy hatalmasat. - Van kávéd?
 - A szokásos helyén megtalálod. - feleltem készségesen, majd megsimogattam a vállát és kivittem Linának a beígért tejet. - Tessék Édesem! - nyújtottam neki a cumisüveget.
 - Köszi! - mosolygott, majd elvette és befészkelte magát az ölembe. - Harry bácsi még itt van?
 - Még igen. Csak most szomjas, de ne aggódj, köszönés nélkül nem megy el. - mondtam halkan, aztán ringatni kezdtem. - Most pedig ideje aludni!
Lina pillanatok alatt megitta a tejet, majd lassan az álmok országába merült.
Hosszú perceken keresztül csodáltam apró, tökéletes arcocskáját, miközben a gondolatimba merültem.
Mennyire örülök neki, hogy Harry itt van nekünk, Lina úgy szereti, mintha az apukája lenne és ez fordítva is igaz.
Emlékszem a megismerkedésünk pillanatára, olyan, mintha tegnap történt volna.
 - Jaj, ne haragudj! - mondtam, miután nekimentem valakinek. 
 - Nincs semmi gond! - felelte az "áldozatom". - Te jól vagy? - kérdezte aggódva. 
Ekkor pillantottam rá. Barna, göndör fürtjei tökéletesen keretezték az arcát, világoszöld szeme pedig úgy csillogott, akár a Nap. Mikor mosolygott, megjelentek a szája sarkában az apró gödröcskék, amik még kisfiúsabbá tették. És valahonnan ismerősnek tűnt. 
 - Igen, jól vagyok. - feleltem, majd egy zsebkendő után kezdtem kutakodni a táskámban. - Tessék! - nyújtottam felé a fehér, illatos papírt. 
 - Köszi! - vette el, majd törölgetni kezdte a felsőjén a hatalmas foltot, amit az imént okoztam. - Te Carly vagy, igaz? Louis barátja... - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. 
 - Valami olyasmi! - vágtam rá gyorsan. - Nem igazán vagyunk már jóban. Te vagy Harry? 
 - Igen! - mosolygott még mindig. - Meg hívhatlak egy kávéra? - kérdezte kedvesen. 
 - Az lenne az illendő, ha én hívnálak meg, hisz miattam lett foltos a felsőd... - feleltem. 
 - Háát... ha úgy nézzük, akkor én mentem neked! Így miattam ment kárba a kávéd. - mindketten felnevetünk, majd megvonom a vállam. 
 - Jó, ha ennyire szeretnéd, akkor legyen. Karamellás kávét kérek! 
 - Máris Hölgyem! - kissé meghajolt, mintha a múlt század elején lennénk. Halkan felnevettem a gesztusom, majd elment. 
Míg Harry elment az italokért, addig leültem az egyik, eldugottabb asztalhoz és hátradőltem a széken. 
 - Tessék! - tette le elém pár perc múlva a kért kávémat. - Nem is gondoltam volna, hogy Lou-n kívül más is szereti a karamellás kávét... - mondta, miközben helyet foglalt a szemben lévő székben. 
 - Tőlem vette át. - feleltem tömören. 
 - Már világos. - mosolyodott el halványan. - Hogy-hogy nem vagytok mostanában olyan jóban? Régen minden nap mesélt rólad... 
 - Történt egy s más! - mondtam zavartan, miközben automatikusan a gömbölyű pocakomra csúsztatom a kezem, ami Harry figyelmét sem kerülte el. 
 - Hogy nem vettem észre? - túrt bele dús hajába. - Gratulálok! - mondta mosolyogva. 
 - Köszi! Búcsú ajándék a barátodtól... - vágtam rá egyből kissé cinikusan. 
 - Csak nem a baba miatt nem beszéltek? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian. 
 - Nem! - ráztam meg gyorsan a fejem. - Nem is tud róla! Egyszerűen nem válaszol a hívásaimra és ennyi.
- Arra nem gondoltál, hogy megkeresd? 
- De, csak nem fogok belerondítani a tökéletes életébe. - érzetem, ahogy a hangom néhány oktávval magasabbra csúszik és a körülöttünk ülők is elkezdtek felénk pillantgatni. - Bocs! - mondtam, majd küldtem felé egy halvány mosolyt. 
 - Semmi baj! - simogatta meg a kezem. - Gondolom én se szóljak neki... 
 - Azt megköszönném. - mondtam hálásan, ám ekkor baj történt. - Harry... - nyögtem halkan. 
 - Mi a baj? - nézett rám ijedten. 
 - Hívd a mentőket! Elfolyt a magzatvíz! 
Attól a naptól kezdve Harry az egyetlen ember, - a szüleimen kívül - aki tudja a teljes igazságot és támogat. Sajátjaként szereti Linát, és bármit megtenne érte, emiatt is ő a keresztapja a kislányomnak. Amikor csak megteheti, akkor meglátogatja és minden nap felhívja telefonon.
Harry megismerése is úgymond Louis-nak köszönhető. Ha néhány éve nem jelentkezik az x-factor-ba, akkor nem töltenek néhány hétvégét Doncaster-ben, és akkor most nem ülne itt velem ez a mosolygós, szívdöglesztő srác.
 - Héé! - simított végig a bongyor srác a kezemen. - Jól vagy? - kérdezte aggódva.
 - Persze, csak gondolkoztam. - suttogtam, majd felálltam és elindultam az emelet felé. - Nem jössz fel lefektetni a Keresztlányodat?
 - De, megyek! - ugrott fel gyorsan a kanapéról.
 Halkan felmentünk a lépcsőn, majd balra elfordulva az első ajtón bementünk. A rózsaszín szoba tele volt plüssökkel, babákkal és temérdek fényképpel.
Lassan befektettem az ágyába a csöppséget, majd óvatosan ráterítettem a Barbie-s plédet és Harry-hez sétáltam.
Egyik kezét lezseren átdobta a vállam felett, én pedig átöleltem és a fejem a mellkasára hajtottam.
Ha egy idegen látna minket abban a pillanatban, azt hinné rólunk, hogy egy család vagyunk... mondjuk nem tévedne sokat.
 - Köszönöm, hogy vagy! - suttogtam hálásan a göndör srácnak.



Sziasztok! Borzasztóan sajnálom az 1. rész kommentjével a dolgokat! Az én hibám miatt tűnt el, és ezúton szeretném megköszönni Ky nareth-nek a kommentet és a véleményt! Nagyon, de nagyon jól esett és remélem nem haragszol amiatt, hogy eltűnt! 
xoxo Lora