Chapter 1

2010. november 24.

Somebody To You

Reggel arra ébredtem fel, hogy a gyomrom fel-le liftezik. A szemeim kipattantak és már rohantam is a fürdőbe. Azonban bármennyire is hányingerem volt, nem jött ki belőlem semmi sem. Így hát leültem a földre és a hátamat a hideg csempének támasztottam.
Folyton csak a múlt hónapban történt dolgokon járt az agyam. Az egész egy hiba volt, nem kellett volna engednem... Mit értem el ezzel az egésszel? Nem beszélek a legjobb barátommal, akiről azt hittem, hogy soha sem fog kihasználni. Anya miattam beszél kevesebbet Jay-el, akivel ezelőtt minden nap találkoztak. Louis testvérei is észreveszik a köztünk kialakult feszültséget, velük se nagyon tartom már a kapcsolatot, pedig ezelőtt testvéremként szerettem őket.
Élénken él az emlékeimben az a reggel, amikor felébredtem a Faházban, egyedül. Először nem lepődtem meg, hisz úgy voltam vele, hogy 'Biztos előbb felkelt és bement.' Csak sajnos tévedtem! A ruhámra téve egy papír fecnit találtam, amin két nyamvadt szó állt! Majd hívlak! Ennyi, se több, se kevesebb. Nos, azóta is várom a hívását!
Lassan feltápászkodtam a földről, majd a csaphoz sétáltam és hideg vízzel megmostam az arcomat.
 - Bejöhetek? - hallottam meg anya lágy, halk hangját.
 - Persze! - mondtam, mire egy mosolygó arc jelent meg az ajtóban.
 - Jól vagy kincsem? - kérdezte aggódva, miközben mellém lépett és megsimogatta a hátam.
 - Nem nagyon! - nyögtem halkan.
 - Mióta vagy ilyen rosszul?
 - Háát. - töröltem meg az arcom. - Körülbelül egy hete, vagy másfél... Lehet benyaltam valami vírust!
 - Lehet! - mormogta az orra alatt. - Öltözz fel, addig csinálok egy teát, aztán irány a doki!
 - Te nem tudsz megvizsgálni? - kérdeztem reménykedve. - Tudod, hogy ki nem állhatom Dr. Simpson-t!
 - Tudom, de te is tudod, hogy nem ez a szakterületem! Ha meg kellene műteni, akkor az már menne! - mindketten elmosolyodtunk, majd beterelt a gardróbba és magamra hagyott.
Miután magamra vettem a ruháimat, elindultam a konyha felé. Anya éppen a beígért teámat csinálta, apa pedig az ebédlőasztalnál ült, olvasta az újságját és kávézott.
 - Szia Apu! - intettem neki, miközben leültem elé. A karjaimat az asztalra tettem, amikre aztán ráhajtottam a fejem.
 - Jó reggelt Carly! - köszönt kedvesen. - Jól érzed magad? - hallottam, ahogy arrébb teszi a napilapot, majd feláll és mellém sétál.
 - Hagyd! - inti le anyu. - Halálos beteg!
 - Uhh... - húzódott el apu. Éljen a családi összetartás. - Jobbulást!
 - Kössz! - morogtam, majd felemeltem a fejem és az elém rakott teát kezdtem el kevergetni. - Fúj, ez mi? - mutattam a fura ízű folyadék felé.
 - Kamilla tea! - mosolygott anyu. - Hol vannak az orvosi papírjaid?
 - Pfff... - vontam meg a vállam.
 - Örvendek!
 - Szerintem a dolgozószobában! - kiabáltam utána, mikor már a lépcsőn felfelé baktatott.
Egy bő 10 perc múlva visszatért anyu egy mappát lóbálva. Eltette a táskájába, majd összefont karral megvárta míg megittam a teát és már indultunk is az orvoshoz.
Anyu néha még úgy viselkedik velem, mintha kis óvódás lennék. Ha már tüsszentek kocsiba pattanunk és irány az orvos. Ha rajtam múlna akkor csak befeküdnék a puha ágyba és megvárnám, míg meggyógyulok.
20 perc kocsikázás után megérkeztünk az orvosi rendelőhöz.
Bent a szokásos illat fogadott, amitől, ha lehet még rosszabbul lettem.
A recepción egy 50-es éveiben járó, szemüveges nő ült, aki unottan lapozgatott valami újságot. Az ajtó halk csapódására felkapta a fejét és küldött  felénk egy halvány mosolyt.
 - Jó reggelt! - köszönt mosolyogva. - Miben segíthetek?
 - Jó reggelt! - köszöntünk mi is kedvesen. - Dr. Simpson-hoz jöttünk!
 - Máris szólok neki! - mondta, majd a vezetékes telefonon megnyomott egy gombot és hívta is az orvost. - Dr. Simpson, beteg jött! ... Rendben, küldöm! - letette a telefont és újra ránk figyelt. - Mehetnek!
 - Köszönjük! - válaszolta anya.
A lépcsőn felsétáltunk az első emeletre, majd a második ajtónál megálltunk és bekopogtunk.
Pár pillanat múlva megjelent az orvos. Dr. Rebeca Simpson, a világ legutálatosabb orvosa.
 - Üdv. Dr. Goldwin! - mosolygott anyura, majd rám nézett. - Szerbusz Carly!
 - Hello Doki! - köszöntem, majd anyura néztem, jelezvén, hogy üljön le nyugodtan.
Anya szerencsére értette a célzást, a mappámat átadta az orvosnak, majd leült az egyik piros, extra kényelmetlen székre.
 - Milyen panaszod van? - kérdezte az orvos, miközben becsukta mögöttünk az ajtót.
 - Hányinger, szédülés. - feleltem, miközben felfeküdtem arra a kényelmetlen ágyra. - Már lassan másfél hete tart!
 - Értelek! - lassan mellém lépett. - Fel húznád a felsőd? - kérdezte, amit teljesítettem.
Megnézte a légzésemet, a szívhangot és megnyomkodta a hasamat. Az utóbbi tevékenységénél a homlokát ráncolta és hümmögött.
 - Nem észleltél mostanában valami szokatlant? - kérdezte. - Mondjuk menstruáció kimaradást? - vonta fel a szemöldökét, nekem pedig minden világossá vált.
 - Öhm... de... azt hiszem! - dadogtam.
 - Oké, nos akkor nézzünk egy ultrahangot is, a biztonság kedvéért!
Lassan bólintottam, ő pedig mellém tolta a hordozható ultrahang gépet, majd nyomott a hasamra zselét. Először borzasztóan hideg volt a nyálkás folyadék, de mikor elkezdett körözni a géppel a hasamon, megszoktam.
Néhány percig csak némán bámulta a monitort, majd mosolyogva megállította a képet és rám nézett.
 - Gratulálok! - mondta.
 - Te...terhes vagyok? - kérdeztem teljesen ledöbbenve.
 - Igen, látod azt a kis foltot? - mutatott egy helyre, bólintottam. - Ő a kisbabád! Szeretnél képet?
 - Persze!
Míg kinyomtatta a képet, addig letöröltem a hasam és felültem. Borzasztóan megijedtem! Lesz egy kisbabám! Ilyen nincs! Hisz még én is gyerek vagyok! Anya és apa ki fognak nyírni, még belegondolni is borzalmas!
A kezeim lassan a hasamra csúsztattam és éreztem, ahogy sós könnyeim végig folynak az arcomon.
Lesz egy kisbabám! Egy apró pici babám, akinek a legjobb barátom az apja!
Miután az orvos kinyomtatta a képet odajött hozzám.
 - Nem tervezted be, igaz? - kérdezte, hangjában ott bujkált az enyhe utálat. Egyszerűen gyűlöljük egymást, ez van! Tudtam, hogy az első adandó alkalommal elfogja kürtölni Doncaster lakosságának azt, hogy a város nagymenő üzletemberének a lánya 18 évesen gyereket vár. - Itt a képed! - nyújtotta felém.
 - Nem! - feleltem miközben letöröltem a könnyimet és elvettem a képet. - Köszönöm! - suttogtam, majd az ajtó felé vettem az irányt.
 - Jövőhéten találkozunk, ugyanekkor! - szólt utánam, amire egy bólintás volt a válasz.
Anya az ajtónyitásra felpattant a székről és gyorsan odajött hozzám.
 - Minden rendben? - kérdezte aggódva, miközben letörölte a maradék könnyemet.
 Lassan felfordítottam a kis fekete-fehér képet és suttogva megszólaltam:
 - Terhes vagyok!