Chapter 3 Part 2

Sziasztok! Tőlem egyáltalán nem megszokott módon írok néhány sort a rész előtt! Ez igazából köszönet nyilvánítás... Szóval rettentően hálás vagyok a több, mint 600 oldalmegjelenítésért és a 4 feliratkozásért, illetve a pipákért és a néhány kommentért! Nagyon, de nagyon köszönöm mindenkinek és remélem gyarapodni fog minden! Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást a 3. fejezet 2. részéhez! :) 

xoxo Lora D. 

2012. december 06.

Lay Me Down

Este kilenc óra környékén Lina ásítozva, szemét dörzsölgetve jött be apával együtt az udvarról. Anyával mosolyogva néztünk végig a két, koszos, fáradt gyereken. Lassan odasétáltunk hozzájuk, majd Linát felkaptam az ölembe és elindultam vele az emeletre. Anya gyorsan váltott néhány szót apával, majd követett.
Linát ketten megfürdettük, aztán lefektettük aludni. Pár pillanat és fél cumisüveg tej után már az igazak álmát aludta.
Percekig csak csodáltam tökéletes, gondtól mentes arcát, aztán anya simogatását éreztem a hátamon. Felpillantottam rá, mire fejével a folyosó felé intett. Lassan felálltam a kicsi lányom mellől, majd követtem.
 - Mondjad! - suttogtam, miközben résnyire becsuktam az ajtót.
 - Jobb lenne lent megbeszélni. - mutatott a lépcső felé.
Bólintottam, majd miután ellenőriztem Lina biztonságát lementem anya után a nappaliba. A kanapén ült, apa pedig éppen érkezésemkor tette le elé a gőzölgő kamilla teát. Úgy látszik ez a szokása sem változik, minden este egy bögre, forró kamilla tea, amit apa készít el.
A lépcső, majd a parketta halk nyikorgására felém kapták a fejüket és egy halvány mosolyt küldtek felém. Elég jól ismerem a szüleimet ahhoz, hogy tudjam, most valami komoly és fontos témáról akarnak beszélni.
 - Mondjátok! - ültem le a fotelba. Először egymásra néztek, majd apa belekezdett a mondandójába.
 - Arról van szó, hogy ma keresett téged Louis. Még kora délután jött át, hogy beszélni szeretne veled. - mondta apa. - Megkért arra, hogy szóljak, hogy majd menj át ha megérkezel.
 - Azt lesheti! - mondtam kissé flegmán, amit a szüleim nem díjaztak. - Bocsánat! - kértem automatikus elnézést.
 - Carly! - nézett rám komolyan anya. - Louis a lányod apja! Tudom, hogy nem ezt várnád tőlünk, legfőképpen nem ma, de ha nem mész át, én fogom áthívni! Joga van tudni a lánya létezéséről! Te magad mondtad, hogy Lina is kíváncsi rá!

 - Tudom... - motyogtam halkan. 

 - Akkor meg? - csatlakozott apa is. - Arra neveltünk anyáddal, hogy vállald a tetteid után a következményeket, nem? - kérdezte, mire bólintottam. - Na látod! 

 - Nem azt mondjuk, hogy ebben a pillanatban mond el neki az igazat, de minél előbb legyen meg az a beszélgetés! - folytatta ismét anya. - Tudjuk nagyon jól, hogy fiatalok vagytok és nem csak a te hibád, ami történt, de most neked kell lépned! Igen, Louis elrontotta, tovább lépett, neked is ezt kellene! Csak ne feledkezz meg arról, hogy van egy közös gyereketek, akinek szüksége van a szüleire! Harry nem pótolhatja egy életen át az apját! 

 - Tudom, tudom, hogy elrontottam! Felfogtam az egészet! - álltam fel. - Tudom, hogy el kell neki mondanom az igazat, de egyszerűen félek! Félek, attól, hogy nem fog foglalkozni a lányával. Félek attól, hogy Lina hogyan fog rám tekinteni nagyobb korában emiatt. Félek attól, hogy nem leszek jó anya! - az utolsó mondatot már sóhajtva mondtam. 

Anyáék lassan felálltak a helyükről, majd elém léptek és mindketten egy szoros, szülői ölelésben részesítettek, ami már nagyon hiányzott és jól esett. Percekig öleltem a szüleimet, majd letöröltem az időközben eleredt könnyeimet és elindultam az emelet felé. 

 - Hova mész? - kérdezte apa. 

 - Öltözni, beszélek Lou-val... - motyogtam magam elé bámulva. - Anya, felhívnád Jay-t, hogy Louis ébren van-e még? - pillantottam anyára.

 - Persze! - mondta, majd a telefonját elővéve tárcsázta is a barátnőjét. 

A beszélgetést már nem vártam meg, hanem felmentem a régi szobámhoz tartozó gardróbba és felvettem egy kényelmes összeállítást.  

Egy sima farmerre, egy testhez simuló fekete felsőre, egy szürke bokacsizmára és egy szintén szürke szövetkabátra esett a választásom. 

A zsebembe elpakoltam a telefonomat és egy 10-es csomag zsebkendőt, majd lesétáltam anyuékhoz a nappaliba. 

A kanapén összebújva figyelték a televíziót. Rettentően aranyosak voltak. Úgy viselkednek mai napig, mintha friss házasok lennének, pedig már lassan 23 éve boldogítják egymást. 

 - Beszéltél Jay-el? - kérdeztem anyától. 

 - Igen, Louis ébren van, de nem tudja, hogy mész! - mosolygott rám anya. 

 - Köszi! - motyogtam. - Ha valami baj lenne, akkor hívjatok és rohanok haza! Félóránként nézzetek rá, nehogy leessen az ágyról! Az éjjeli szekrényre tettem egy friss adag teát, ha netán kellene! 

 - Nyugi, érzed jól magad! - álltak fel a kanapéról. - Nem kell semmit sem magyaráznod, valahogy téged is felneveltünk! - mosolygott kedvesen apa. 

 - Jó, tudom, csak aggódom! - sóhajtottam, miközben a kilincsre tettem a kezem. - Majd jövök! 

 - Rendben! - szólt utánam anya. - Érezzétek jól magatokat! 

Azt a pár métert - ami a két ház között van - remegve tettem meg. Rengeteg érzés kavargott bennem, de talán a legerősebb a félelem volt. Féltem! Féltem a viszontlátástól. Féltem a változástól. Féltem mindentől, de leginkább a találkozástól! 

Percekig csak toporogtam a szép, karácsonyi díszekkel ellátott fehér ajtó előtt. Számtalanszor lejátszottam magam előtt a találkozásunkat, de valahogy mindig más volt a végeredmény... Valahogy mindig másképp alakultak a dolgok...

Remegő kézzel nyúltam a csengő felé, majd megnyomtam az apró gombot. Egy hangos csengőszót hallatott, majd sietős léptek közeledtek az ajtó felé. 

A szívem a torkomban dobogott, a testem reszketett, a tenyereim izzadtak. Az összes idegesség tünet egyszerre mutatkozott meg rajtam. 

A bejárati ajtó pillanatokon belül kinyílt, ami mögött rég nem látott barátom állt. Meglepődve nézett rám, mondjuk én is ugyanígy reagáltam. Rengeteget változott ebben a két évben. Kisfiús arcvonásai helyett megjelentek a férfias markerek. Hosszabb haját levágatta. Két oldalt egy kicsit felnyíratta, középső része pedig kuszán, de mégis szépen meredezett az ég felé. 

 - Carly! - mondta csodálkozva. 

 - Szia Louis! - mondtam, miközben zsebre dugtam a kezeimet. - Beszélhetnénk? - kérdeztem, miközben felnéztem rá. 

 - Persze! - mondta. - Gyere be! - állt arrébb, helyet adva maga mellett. 

 - Öhm... nem a legjobb ötlet! Jobb lenne négyszemközt! - dadogtam. 

 - Oké, akkor egy pillanat! - mondta gyorsan, majd elment öltözni. 

Louis távozása után hangos sikoltozásra lettem figyelmes. Pár pillanat múlva a hanghoz kép is társult. Louis legidősebb húga, Lotti pizsamában és mamuszban futott felém, majd a nyakamba vetette magát. 

 - Úristen! Úristen! Úristen! - hajtogatta kiabálva. - El se hiszem, hogy itt vagy! 

 - Hé, nyugi! - toltam el egy kicsit magamtól. - Hiányoztál Lott! - mosolyogtam rá kedvesen. 

 - Te is nekem Car! - ölelt megint magához. - Nem jössz be? - kérdezte Ő is.
 - Nem köszi! - ráztam meg a fejem, amire csalódott arcot vágott. - Beszédem van a drága bátyáddal... - sóhajtottam.
 - Azt jól teszed! Egész nap siránkozott, hogy nem vagy itt. - csukta be maga mögött az ajtót. - Remélem észhez tudod téríteni!
 - Miért? - kérdeztem csodálkozva, miközben leültünk a teraszon lévő egyik padra.
 - Teljesen elment neki az esze! Alig jár haza, és már nincs meg közöttünk az a régi testvéri kötelék... - mondta szomorúan. - Megértem, hogy felnőtt ember és ezer fontosabb dolga van most, de hiányzik!
 - Miért nem próbálsz meg beszélni vele erről? - öleltem magamhoz. - Louis nagyon szeret téged, csak rá kellene ébresztened, hogy kicsit figyeljen rátok.
 - Ez sajnos nem olyan egyszerű. - túrt bele dús, szőke hajába. - Mióta ott van neki a mostani barátnője, azóta nincs más, csak ő. Azt csodálom, hogy nélküle jött haza...
 - Majd csak észhez tér. - motyogtam. - De azért megpróbálok vele beszélni!
 - Köszönöm! - felelte hálásan, miközben felállt és a nyíló ajtóra nézett. - Örülök, hogy visszajöttél! - ölelt meg újra, majd visszament a házba.
A Lotti-val töltött néhány perc ráébresztett arra, hogy mennyire hiányzik a régi életem és a régi barátaim.
Emlékszem, hogy néhány éve mennyit vigyáztunk Lou kisebb tesóira. Lottie már akkor is érettebb volt a koránál és jobban szeretett velünk lenni, mint az osztálytársaival. Mindig is jobban kötődött hozzánk, mint mondjuk az apjához vagy néha-néha az anyukájához. Sokkal több volt a kapcsolatunk, mint barátság, inkább már testvériség.
 - Mehetünk? - kérdezte Louis, kiszakítva a gondolataimból.
 - Aha! - álltam fel és elrejtettem a zsebeimbe a kezeimet a hideg elől.