Chapter 3 Part 3

Halihó! Elérkezett a nyár legutolsó napja :( Holnap suli, ami sok szempontból jó és sok szempontból rossz :) Már alig várom, hogy találkozhassak olyan barátokkal, akikkel nyáron nem volt lehetőségem, de biztos Ti is így vagytok vele! Személy szerint rettegek a tizediktől, de ez nem gátol meg az írásban! :) 

Ugyanúgy vasárnaponként fognak érkezni a részek! :) És rettentően hálás vagyok a múlthéti teljesítményekkel... Több mint kétszáz oldalmegjelenítés, 1 feliratkozó, 1 komment és a pipák... Köszönöm szépen csajok! Remélem ez most sem fog változni! :) Na, nem is húzom tovább a szót, jó olvasást!!!

xoxo Lora D.

2012. december 06.

Really Don't Care

Hosszú percekig sétáltunk némán, a gondolatainkba merülve. Túlságosan is sok minden volt, amit mondanom kellett neki, nem is tudtam, hogy hol kellene kezdenem. Nem zúdíthattam rá mindent, nem mondhattam ki kerek perec, hogy van egy lánya! Ahhoz túl gyáva voltam, túlságosan is féltem a reakciójától!
 - Sajnálom! - suttogta, miközben felültünk a parkbeli egyik pad támlájára.
 - Hm? - néztem rá értetlenül, ugyanis csak a szó végét értettem.
 - Sajnálom! - ismételte meg egy kicsit hangosabban, ami a sötét, kihalt parkban elég kísértetiesen hangzott.
 - Jó, nem akarok erről beszélni! - fordultam felé kicsit ingerülten, mire felkapta a fejét. - Inkább arra lennék kíváncsi, hogy miért tűntél el?
 - Mert el kellett mennem! - mondta halkan. - De tudod, mikor visszajöttem te már sehol se voltál... Kérdeztem anyát, nem tudta. Kérdeztem a szüleidet, nem mondták.
 - El kellett mennem! - ismételtem meg a mondatát.
 - Pfff ... - 'mondta'.
 - Tudod, több okom lenne így reagálni! - emeltem fel egy kicsit a hangom. - Folyton hívogattalak, de érdekes módon nem vetted fel a mobilt! Utána számtalan SMS-t írtam, de arra sem voltál hajlandó válaszolni! - akadtam ki. - Sok dolgot el kellett volna mondanom! - sóhajtottam, miközben egyik kezemmel idegesen beletúrtam a hajamba.
 - Most itt vagyok, mondjad. - hangja ingerült volt, de tekintete nyugodtságot tükrözött.
 - Már nem fontos! - zártam le a témát.
 - Akkor miért vagy ennyire kiakadva? - vonta fel a szemöldökét.
 - Mert kurvára nem fogom fel, hogy mit akarsz tőlem több, mint két év után! - vágtam a fejéhez a szavakat. - Minek jöttél vissza az életembe? Tökéletesen megvoltam nélküled is!
 - Basszus Carly! Rohadtul fontos vagy nekem! - akadt ki ő is. - Hibáztam, beismerem!
 - Fontos vagyok? Ch... - álltam fel, így egy magasságba kerültem vele. - Elmondom neked drága Louis, hogy a húgodnak és a családodnak is fontos vagy! Lottie elég szép mesét mondott...
 - Ehhez nincs semmi közöd!
 - Igen? - vontam fel a szemöldököm. - Erről majd akkor beszéljünk, ha a húgod Téged és nem Engem fog felhívni az éjszaka közepén, zokogva, hogy hiányzol neki! El se tudod képzelni, hogy hány olyan éjszaka volt, hogy azt kívántam bárcsak sose történt volna meg az az este, mert akkor itt lehetnék mellette! - érzetem, ahogy a sós könnyeim elkezdenek lassan folyni.
 - El se kellett volna menned! Senki sem kényszerített arra, hogy elköltözz! - mondta nyugodtan, amitől még jobban ideges lettem. - És azt az estét szerintem nem kellene a számlámra írnod, te is ugyanannyira hibás vagy benne!
 - Igen, tudom! Csak kettőnk között az a különbség, hogy Te menekültél, én meg nem!
 - Nem menekültem! - mondta komolyan. - Tudtad nagyon jól, hogy voltak más kötelezettségeim is, vissza kellett mennem! - mondta ismét, a "kellett" szót jobban kihangsúlyozva. - Kész voltam miattad ott hagyni az X-factor-t, kész voltam miattad feladni mindent! Tudod nagyon jól, hogy mennyire szenvedtem attól, hogy nem voltál mellettem! - emelte rám tengerkék szemeit, amikben fájdalom tükröződött. - Csak mire visszajöttem, addigra már sehol sem voltál! Ezért visszamentem és próbáltalak elfelejteni, ahogy azt Te is tetted!
 - Nem, nagyon tévedsz! - ráztam meg a fejem. - Azóta is, minden áldott nap szembesülök azzal a ténnyel, hogy a világon vagy! Bármennyire akarlak, nem tudlak elfelejteni, mert van valaki aki emlékeztet arra, hogy létezel! - böktem a mellkasára. - És tudod, ez a valaki nagyon kíváncsi az apjára! Csak sajnos apuci elfelejtette anyucit! - vágtam a fejéhez a dolgokat.
Egyszerűen nem gondolkodtam, minden egyes szó önálló életre kelve csúszott ki a számon, nem kis megdöbbenést okozva ezzel Louis-nak. Némán, tátott szájjal, a semmibe bámulva ült a pad tetején, miközben én idegesen járkáltam fel-alá előtte. Fújtatva túrtam újra és újra a hajamba és az alsó ajkamat már-már szétrágtam.
Pár perc elteltével Louis lassan elkezdett valami életjelet adni, ami engem megállásra késztetett. Ő is felállt, én pedig megálltam előtte néhány lépésre, így az a fél fejnyi magasságkülönbség nem tűnt olyan soknak.
Hát a magasság az sosem volt az erősségem, főleg nem Lou-val szemben, akinek a legjobb esetben is csak a válláig érek.
Emlékszem, hogy régen mindenki a köztünk lévő különbségek miatt mondta azt, hogy mennyire jó barátok vagyunk, kiegészítjük egymást. Louis barna hajú, én meg szőke. Ő magas, én pedig alacsony. Ő humoros, gyerek-lélek, én inkább komoly vagyok. Szinte minden tulajdonságunk eltérő, kivéve egyet, a szemeinket.
 - Az...az... apjára? - kérdezte dadogva, miután felébredt a kábulatból.
 - Igen! - sóhajtottam. - Van egy lányod!
 - Ez nem lehet... - suttogta. - Nekem nincs gyerekem! Ez hülyeség! Ő biztos nem az enyém! - magyarázta be magának a dolgokat, amivel nálam betelt az a bizonyos pohár.
 - Szóval szerinted hazudok? - fontam keresztbe a karjaimat a mellkasomon. - Ennyit ér számodra majdnem 20 éves barátság? - folytak a könnyeim, amiket igyekeztem letörölni. - De tudod mit, akkor nincs gyereked! Nincs semmi közöd a lányomhoz és hozzám! - fordultam sarkon. - És felejts el minket ÖRÖKRE! - kiabáltam neki sírva, majd elrohantam.

A könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, amik aztán foltokat hagytak a szürke kabátomon.
Hazáig csak futottam, ami magassarkúban kész kihívás volt, de nem foglalkoztam vele. Minél előbb haza akartam érni, minél előbb a kislányom mellett akartam lenni...
Mikor hazaértem, becsuktam magam mögött a bejárati ajtót és lerogytam a földre. A térdeimet felhúztam, amiket aztán átöleltem a karjaimmal és rájuk hajtottam a fejem.
Ennél nagyobbat még életemben nem csalódtam emberben, mint néhány perc alatt Louis-ban. Megbíztam benne, de ehelyett hazugnak tart!
Abban a pillanatban megfogadtam magamnak, hogy soha, de soha többet nem fogok rá gondolni! Soha nem fogok vele találkozni! És a legfontosabb: El fogom Őt örökre felejteni!