Chapter 7

Sziasztok Drágák!

Remélem jól telt a hetetek, nekem egész tűrhető volt, megtudnám szokni, hogy ilyen :) De hagyjuk is a suli témát :D

Meghoztam a legújabb, azaz a 7.részt! Igazából nem így terveztem ezt az egész fejezetet, sőt.... de nem lövöm le a poént :)

Ha tetszik pipáljatok, kommizatok, iratkozzatok fel :D Csere kérést is örömmel fogadok :D

xoxo Lora D.

ui.: köszönöm Jess T, az előző részhez írt kommentet, nagyon sokat jelent :D <3

2013. január 04.

Let Her Go

Sajnálom! Mennyi mindent jelent ez az aprócska, semmirekellő szócska. Sajnálom! Ebben az egy nyamvadt szóban elrejthetsz egy aprócska hibát vagy akár egy egész életet... Elég ezt kinyögnöd és máris rendbe tudsz vele mindent hozni... vagyis csak azt hiszed! Ezzel az egy szóval megnyerhetsz magadnak egy szerelmet, de a múltat nem törölheted el vele...
Mikor ezt a szót meghallja az ember, valami megváltozik benne. A nemrég még súlyosnak számító sérelmek kezdenek halványodni, helyüket a boldog emlékek veszik át, amik erőszakosan törnek maguknak utat a sötét, fájdalmas tetteken. Oh drága, embert emberré formáló agy, miért teszed ezt velünk? Velünk, szerencsétlen, szerelemtől megvakult, meleg szívvel rendelkező nőkkel? Teljesen őrültté, hülyévé teszel bennünket ezzel...
A hideg, téli szél hirtelen csapta meg az arcom, amikor kilöktem magam előtt a hatalmas, kétszárnyú ajtót és elhagytam az óriási irodaházat. Az arcomat igyekeztem minél jobban a meleg sálamba burkolni, a kezeimet pedig ökölbe szorítva csúsztattam a zsebeimbe. Próbáltam minél gyorsabban szedni a lábaimat, próbáltam minél előbb fedett, meleg, biztonságos helyre érni, egy olyan helyre ahol nyugodtan átmelegedhetek és ihatok egy bögre forró, gőzölgő forrócsokit. És a legközelebbi ilyen hely nem más, mint a híres Starbucks-lánc egyik kis üzlete.
Szorosan húztam össze magamon a meleg kabátomat és hallgattam, ahogy a friss hó ropog a csizmám alatt, miközben az elmúlt néhány óra eseményei pörögtek végig lelki szemeim előtt.
Ha valaki hat évvel ezelőtt az mondja nekem, hogy 21 évesen ismét Mark mellett fogok kikötni, akkor képen röhögöm és otthagyom a bugyuta gondoltaival együtt... Nos, most inkább már ledöbbennék, hogy honnan a fenéből tudja, és kifaggatnám az időgépéről illetve a jövőbelátó képességéről.
Mark teljesen az ellentéte annak, akit megismertem még általánosban. Nyoma sincs a bunkó, nagyképű, egoista srácnak, akiért a fél város odavolt. Most már inkább gondoskodó, figyelmes, már-már úriember, akinek a pillantásában egy teljesen új világot lehet felfedezni... Mintha kicserélték volna. 
Átható barna szemei mai napig felkeltik a hasamban a pillangókat, amiket régen mennyire, de mennyire utáltam ezért. Egyetlen egy mosolyával képes levenni a lábamról, és a mostani személyisége teljesen magával ragadott.
Ez a találkozás döbbentett rá, hogy a tinédzser énem a szerelem gondolatába volt szerelmes, nem pedig abba a helyes srácba. A mostani, érettebb énem pedig rájött, hogy az első, igazi szerelem az sosem múlandó... Még mindig szeretem őt!
E mélyen szántó gondolatok közepette hallottam egy autót lassítani, ami aztán megállt mellettem. Kérdő tekintettel fordultam a leereszkedő, sötétített ablak felé, de amikor megláttam, hogy ki ül a volán mögött két lépést hátrébb léptem.
 - Mit akarsz? - kérdeztem flegmán.
 - Beszélni veled! - mondta, miközben átnyúlt az anyósülés felőli oldalra és kinyitotta az ajtót. - Szállj be, kérlek!
 - Nem voltam világos? Azt mondtam, hogy felejts el örökre! - mondtam idegesen, miközben a zsebemben lévő papír zsebkendőt tépkedtem apró darabokra.
 - Carly, kérlek! - nézett könyörgően tengerkék szemeivel, amik láttán elbizonytalanodtam. - Csak iszunk egy forrócsokit!
 - Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet nyilvánosan beszélnünk! - ráztam meg a fejem, mire egyetértően bólintott.
 - Akkor legyen itt a kocsiban! - hozta fel az újabb helyet, ahol tudnánk kommunikálni. - Csak szállj be, nem akarom, hogy valami bajod legyen! - makacskodott.
 - Mit érdekel, hogy mi van velem? - motyogtam durcásan, amin elmosolyodott.
 - Csak érdekel! - vonta meg a vállát. - Na? - pillantott rám felvont szemöldökkel.
 - Legyen! - adtam be a derekam, majd beszálltam a meleg autóba. - De akkor menjünk hozzám! Ott csak kényelmesebb!
Az út alatt nem igazán beszélgettünk, a cím lediktálása után megtámasztottam a könyököm az ajtón és ráhajtottam a fejem. Az ablak a leheletemtől bepárásodott, amire aztán mindenféle mintát rajzolgattam. A hó lassan, de sűrű pelyhekben kezdett el ismét esni, ami az utcán sétáló gyerekeknek kifejezettem tetszett, az anyukák pedig aggódva figyelték a csöppségek tevékenységeit.
A park mellett elhaladva a szám apró mosolyra húzódott, amikor megpillantottam egy Lina korabeli kislányt a szüleivel játszani. A kislány áhítattal nézte a fehér pelyheket, miközben az apukája egy piros szánkón húzta a fák között. Az anyuka pedig nevetve ment utánuk. Micsoda családi idill... Mennyire szerencsés az a kislány, szerető szülők oltalma alatt nőhet fel....
Sóhajtva rúgtam le a csizmáimat az előszobában, majd a nappaliba sétáltam. Lou kissé lemaradva mögöttem nézelődött a házban.
 - Kérsz valamit inni? - kérdeztem jó házigazdához méltóan.
 - Nem, köszi! - rázta a fejét, miközben a szekrényen lévő fényképeket nézegette. - Ő lenne az? - mutatott halvány mosollyal az arcán a fakeretes képre.
 - Aha, ő Lina! - feleltem büszkén, miközben mellésétáltam.
 - Nagyon szép! - motyogta áhítattal. - Pont, mint az anyja! - pillantott rám tengerkék szemeivel.
 - Köszi! - mondtam. - Amúgy miért is jöttél? - kérdeztem visszakanyarodva az eredeti témához.
 - Beszélni! - visszatette a helyére a fényképet, majd leültünk a kanapéra. - Sokat gondolkoztam a szülinapod óta és rájöttem, hogy nem úgy reagáltam, ahogy kellett volna! - mondata után tartott egy kis szünetet, mikor rám pillantott a reakciómat várva. Érdeklődve figyeltem, úgyhogy folytatta. - Tudom, hogy sohasem hazudnál, és azok után, ami történt nyilvánvaló, hogy Ő az én lányom! Elszúrtam a dolgokat és remélem, hogy meg tudsz bocsátani!
Hirtelen azt se tudtam, hogy mit kellene mondanom. Mióta elmondtam neki az igazat, titkon abban reménykedtem, hogy ezt fogja mondani... és most, hogy mondta lefagytam.
 - Figyelj, nem kell megbocsájtanod... - mondja zavartan, utalva a hallgatásomra. - Csak gondoltam, hogy jobb ha tudod...
 - Nem arról van szó, hogy nem bocsátok meg! - vágtam gyorsan a szavába, mielőtt túl kombinálja a dolgot. - Csak meglepett, de nem haragszom rád!
 - Köszönöm! - pillantott rám hálásan. - Mesélsz róla? - kérdezte hirtelen csillogó szemekkel.
 - Persze! - vágtam rá gyorsan, majd hozzáfogtam a meséléshez.
Hosszú órákon keresztül beszélgettünk, legfőképpen Lináról. Louis minden szavamat falta és csillogó szemekkel hallgatta végig a mondandómat. Folyton csak kérdezett, szusszanásnyi időt sem hagyva ezzel. A fényképeken szereplő kislány valósággal lenyűgözte, alig várta, hogy személyesen is találkozhasson a lányával.
 - És tényleg szereti a répát? - kérdezett vissza.
 - Aha, az anyja nagy bánatára. - mosolyodtam el. - A belső tulajdonságaiban nagyon rád hasonlít! És anyukád szerint az orra is Tomlinson!
 - Igen, csak nekünk van ilyen aranyos orrunk. - mondta halál komoly fejjel. - Amúgy mintha csak te lennél! Le se tagadhatod!
 - Nem is áll szándékomban! - ráztam meg a fejem. - Ha megismered akkor mát te is így fogsz nyilatkozni! Ugyanolyan rosszcsont, mint az apja! Nagyon eleven és komolytalan! - mosolyogtam a kék szemű fiúra, aki megfogta a kezemet és egy puszit lehelt rá.
 - Hiányoztál! - suttogta, miközben szemeivel az arcomat pásztázta.
 - Te is! - motyogtam az orrom alatt, mire Lou elmosolyodott és megölelt. - Azért...ennyire...nem... - nyögtem szorításában.
 - Ops..bocsi! - engedett el gyorsan, de a kezemet nem engedte el.
Pár percig csendben ücsörögtünk, majd egy pittyegő hang töltötte be a nappalit. Louis elővette a telefonját és megnézte az üzenetet. Aprót fintorgott az SMS-en, majd sajnálkozó pillantással felállt.
 - Mennem kell! - mondta szomorúan.
 - Ohh... - szontyolodtam el én is. - De ha gondolod, akkor hétvégén gyere át! - ajánlottam fel, miközben a kabátját vette fel. - Úgy is el kell mennem Lináért, elkísérhetnél!
 - Benne vagyok! - mosolyodott el. - Akkor majd találkozunk! - fordult hátra az ajtóban, aminek nekitámaszkodtam. - Köszönöm! - suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott az arcomra és sietős léptekkel elindult az autójához.
Pár pillanat erejéig csodálkozva álltam az ajtóban, majd lassan megráztam a fejem és visszamentem a meleg lakásba. Az elmúlt években sosem jutott eszembe, hogy Louis-t valaha ismét képes leszek a barátomnak mondani, ismét képes leszek szeretni... Nos, ez a mai nap megváltozott. Rádöbbentem, hogy elviselhetetlen volt a hiánya, elviselhetetlen volt, hogy nem volt mellettem minden egyes nap.
A gondolataim közül az asztalon rezgő mobilom szakított ki. Gyorsan odanyúltam érte és mosolyogva nyitottam meg a Harry által írt üzenetet: