Chapter 12

Sziasztok Mucuk!!! :D

Hogy telik a szünet? Ha gondoljátok komiban meséljétek el nyugodtan, örömmel olvasnám :D

Bocsánat a késésért, tegnap nem volt alkalmam közzétenni a részt, de igyekeztem minél előbb pótolni az elmaradást! :) 

A 13. rész érkezéséről nem tudok semmit, illetve a napokban tervezem majd megnyitni az új blogot, úgyhogy aki szeretne az szavazzon a főszereplőkre az oldalsávban! :)

ui.: köszönöm szépen Jasmine-nek illetve Jess-nek a kommentet, nagyon jól esett csajszik, feldobtátok vele a napomat :)

uui.: köszönöm szépen a négy szavazatot a szereplőkre: az eddigi állás alapján Louis-Ariana fanfic lesz :3

xoxo Lora D. 

2013. március 17. (Liverpool)

Secret 

 Nem éppen az a legkellemesebb érzés a világon, amikor az éjszaka közepén arra ébredsz, hogy valaki ugrál rajtad.
Nyöszörögve próbáltam arrébb lökni az élő ébresztőórámat, de sajnos nem jártam sok sikerrel.
 - Hagyjál már békén! - dobtam neki egy párnát, mire az illető ledobta magát mellém és addig simogatta az arcomat, míg ki nem nyitottam a szemeimet. - Mit akarsz? - kérdeztem a lehető legkedvesebb hangon.
 - Gyere el velem sétálni! - mondta felpörögve.
 - De hajnali 3 óra van! - pillantottam a telefonomra. - Ilyenkor minden normális ember alszik! - húztam magamra még jobban a takarót.
 - Épp ez az, mi nem vagyunk normálisak! - nevetett fel halkan, ami engem is megmosolyogtatott. - Na? - vonta fel a szemöldökét.
 - Oké, de akkor hagyjál felöltözni...  - mutattam az ajtó felé, mire dunnyogva ugyan, de elhagyta a szobát.
Pár pillanatig még visszacsuktam a szemeimet, majd gyorsan kipattantam az ágyból és előhalásztam néhány melegebb ruhát a bőröndjeimből.
Pár perc válogatás és hajigálás után egy sima farmerre, egy SWAG feliratú pulcsira, egy dzsekire és a kedvenc VANS cipőmre esett a választásom. Felkaptam a telefonomat az éjjeli szekrényről, majd halk és megfontolt lépésekkel elindultam a folyosó felé.
Lassan kinyitottam a fehér ajtót, majd kikukucskáltam az alig pár centis résen. A tágas, fehér, festményekkel díszített folyosón halvány fény világított. És az egyik testőr a lift és a szobáink közötti területen járkált, kezében egy walkie-talkie-val. Gyorsan visszahúzódtam az ajtó mögé, mikor a mogorva, kopasz férfi elhaladt az ajtóm előtt.
 - Oké, minden rendben! - mondta a készülékbe. - Alszanak! Az egész tetőtér tiszta!
 - Vettem Daren! Visszajöhetsz az állomásra, reggelig már nem hallunk felőlük! - válaszolta Paul, a biztonsági főnök.
Miután hallottam a liftajtó csapódását, kiléptem az ajtó mögül és a portán kapott kis kártyával bezártam a szobát. Még egyszer óvatosan körülnéztem, majd elindultam Louis szobája felé.
A fehér ajtón kopognom sem kellett, Lou már ott várt, a falnak támaszkodva.
 - Most boldog vagy? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
 - Ha téged látlak, akkor mindig. - kacsintott rám, mire megráztam a fejem.
 - Tudod, hogy semmit nem változol? - tettem fel neki a költői kérdést, mire csak elmosolyodott és elkapva a kezem elkezdett a lift felé húzni. - Hova is megyünk pontosan? - kérdeztem már a liftben állva.
 - Titok! - felelete sejtelmesen, mire vállon ütöttem. - Ha verekszel, akkor sem mondom el!
 - Bunkó! - nyújtottam ki a nyelvem, mint egy óvodás.
 - Leharapom! - hangzott a jól ismert mondat, mire egyből becsuktam a számat. - Ezt már szeretem.
 - Kackac! - nevettem fel erőltetetten.
A szállodából hamar sikerült kijutnunk, ugyanis az éjszakai portás tökéletesen el volt foglalva a szemhéja belső tanulmányozásával, az igazak álmát aludta.
 A csípős, kora tavaszi széltől először megborzongtam, de miután jobban összehúztam magamon a dzsekimet sikerült megbékélnem az időjárással. Tommo szótlanul bandukolt mellettem, ám egyik pillanatban, mikor rám nézett, láttam valami furcsaságot a szemeiben. Ezt az ismeretlen csillogást nem tudtam hova tenni, de valamire emlékeztetett. Arra a bizonyos estére. Akkor is így nézett rám, akkor is ott volt az a szikra a szemében.
Még mielőtt túlságosan elszaladtak volna a gondolataim, megráztam a fejem és beszélgetést kezdeményeztem.
 - Még nem is köszöntem meg a múltkori vigasztalást! - pillantottam fel rá, mire halványan elmosolyodott.
 - Tudod, hogy nem kell megköszönnöd! - szállt egyből vitába. - Ez a barátok dolga!
 - Az lehet. - bólintottam lassan. - Csak tudod, nem nagyon vagy már a barátom! - bukott ki belőlem, mire megtorpant és kémlelni kezdte az arcomat.
 - Ezt kifejtenéd? - kérte, mire elmosolyodtam azon, hogy félreértett.
 - Tudod te azt! - feleltem sejtelmesen, majd elkezdtem az egyik non-stop Starbucks felé ugrálni. - Gyere már! - fordultam hátra a járda közepén ácsorgó fiúhoz.
Lassan és megfontoltan indult el felém, látszott rajta, hogy gondolkozik az előbbi kijelentéseimen, valamint az épelméjűségemen. Hosszas mérlegelés után megvonta a vállait, amin elmosolyodtam, majd benyitottam a meleg, meghitt kis üzletbe.
Az ajtó fölé helyezett csengő hangos, ámde barátságos hanggal jelezte az érkezésünket, mire a dolgozók számára fenntartott kis helyiségből előbújt egy idősebb néni. Arcán mosoly terült szét, mikor megpillantott minket, kedvessége hangján is érezhető volt.
 - Mivel szolgálhatok gyerekek? - kérdezte aranyosan mosolyogva.
 - Két forrócsokit kérnénk! - vágtam rá, mire Louis köhintett egyet. - Nem, nem kávézunk! - fordultam felé. - Hajnali 4 óra lesz, majd reggel iszol. - hagytam rá a duzzogást és fordultam vissza a nénihez. - Ha lehet akkor karamellásat!
 - Természetesen kedvesem! - mondta, majd odalépett a géphez és megcsinálta a kért italokat. - Parancsoljatok! - tette le elénk a pultra pár perc elteltével.
 - Köszönjük! - mondtuk egyszerre, majd fizetés után távoztunk is a kávézóból.
A meleg folyadék minden egyes porcikámat átmelegítette, sőt a csoki egy kicsit fel is élénkített.
A következő úti célunk a szállodához közeli parkba vezetett. A magas lámpák megvilágították a parknak szinte minden kis részét, ami miatt a biztonságérzetem is fokozódott.
Sose szerettem éjjel parkokba mászkálni, mert mindig előjött egy régi álmom. Körülbelül 6-7 éves voltam, amikor majdnem egy héten keresztül ugyanaz az álom gyötört. A virágos, napfény sütötte mezőt hirtelen a komor, sötét, nyirkos erdő váltotta fel, ahonnan sehogy se találtam ki. Bármerre indultam el, mindig egy újabb, a semmiből előtűnő fa állta az utamat, amihez egy-egy kísérteties állathang társult. Az álom végéhez közeledve egyre jobban elveszettnek éreztem magam, majd előbukkant egy sötét, kísérteties szempár. Azután nem mertem erdők, parkok közelébe menni, sőt néha még manapság is elkap a félsz.
A nagy gondolkodásban nem is vettem észre, hogy közelebb húzódtam hozzá. Lányos zavaromban gyorsan elléptem tőle, mire halkan felnevetett.
 - Mi az? Megijedtél? - kérdezte komolyra fordítva a szót.
 - Dehogyis! - ráztam meg a fejem elszántan. - Csak még mindig utálom a sötét parkokat! - egészítettem ki a mondandómat.
 - Elmenjünk? - kérdezte édesen mosolyogva.
 - Nem, nem! - ellenkeztem egyből. - Felnőtt nő vagyok, nem félhetek örökké! - nevettem fel, mire elkapta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat.
 - Én megvédelek! - húzta ki magát büszkén.
 - Tudom, te vagy az én hősöm! - motyogtam, majd lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit az arcára.
Az éjjeli, beszélgetéssel egybekötött sétánkról hat óra környékén értünk vissza a szállodába. A portás még mindig aludt, úgyhogy halkan közelítettük meg a liftet, ami aztán a legfelső emeletig vitt minket. Miután kinyílt az ajtó megtorpantunk, ugyanis egy összefont karú, felvont szemöldökű Paul-al találtuk magunkat szembe.
 - Ti meg merre jártatok? - kérdezte, miközben mi igyekeztünk a szobáink felé hátrálni.
 - Öhm...háát...izéé... - dadogtuk össze-vissza, ami meglehetősen szórakoztatta a biztonsági főnököt. - Carly nem érezte jól magát... - hazudta Louis, majd oldalba bökött.
 - Jah...igen.. - kapcsoltam gyorsan. - És megkértem, hogy jöjjön el velem sétálni! - mondtam szemrebbenés nélkül, ami engem is meglepett, ugyanis csapnivaló hazudozó vagyok. - Gondoltam jót tesz egy kis friss levegő!
 - Aha! - bólogatott Paul. - Jól van, menjetek lefeküdni! - mutatott a szobák irányába.
Mi gyorsan elindultunk, és teljesen elöntött minket a megkönnyebbülés - egészen fél percig - , hogy bevette a kis mesénket. De a középkorú férfi utánunk szólt:
 - Legközelebb jobb mesét várok! - mondta, majd végleg az utunkra engedett minket. - Még hogy rosszullét... - mormogta, majd távolodó lépteit elnyelte a lépcsőház.